Faramuci kitérés

 

Faramuci kitérő

   Lógok a szeren

Elnézést kérek az írótól, Karinthy Frigyestől.

Elsősorban azért, mert beleírtam a „Lógok a szeren c. remekművébe. Beleírok? Nem ez több annál egy remekíró hátára, írására, szerére mászva próbálom magam eladni.

Hiszen bármennyire is, megjátszva a kemény-legényt, „leesünk, na és” megvető arckifejezéssel lógunk a szeren, azért mindannyian el akarjuk adni magunkat. Szóval ez csúnya dolog.

De az is sértő lehet a számára, ha egy magamfajta tudatlan laikus talán nem egészen felkészülten, és nem egészen alaposan, tehát felületesen elemezni próbálja a remekműveit.  -  Tanár úr, illetve mester úr, illetve művész úr, én készültem – védekezhetnék. Védekezhetnék, de hát én is tudom, Ő is tudja, mint a könyveiben mindenki, hogy nem rendesen készültem. Csak úgy készülgettem.

És még miért kérek elnézést?

Egyelőre nem tudom, de majd megjön ez is. 

Lógok a szeren

„Lógok a szeren Lógok a szeren. Azt, hogy az izmaim még fejletlenek s mellem is szükecske, azt én jól tudom. De nem tudhatjátok, hogy mi lakik bennem. Én is csak homályosan sejtem, borzongva gondolok rá, olyankor, mikor könnyedén simul rám a tornatricot és lábam gummicipősen szökdel a tornaterem csertörmelékében. Igaz: Wlach ötven kilós súlyokat emelget és Bányai Miklós megcsinálja nyujtón a nagyhalált. De ő bennük, ugye, nyers erők dolgoznak csak, formátlan ösztönök - énbennem pedig az Akarat lakozik. Bányai képtelen megérteni a „savoir” ige ragozását és Wlachnak én csináltam meg az algebrai dolgozatot. Én másféle ember vagyok. Én értem a tudományokat és egyelőre nem tudom megcsinálni a vállállást a korláton - de mi lesz, ha egyszer mégis megtanulom?”

 

Én szinte egész életemben úgy éreztem, hogy lógok a szeren. Most pedig tényleg lógok a szeren.

Talán utoljára lógok a szeren.

Minden formában lógtam már a szeren, már így is, a betegágyban is. De másképp szimbolikusan gyakran szinte naponta. Tudják ez az állapot, amikor az ember még remél, de már tudja a végeredményt.

Valahogy meg kell vigasztalnom magam, még így öregen is, utólag is. Például, ezt is leírom, - talán majd valaki elolvassa. Nem is valaki, - sokan és tetszik nekik, tapsolnak, ujjonganak, színészek is előadják.

Vigasztalom magam, vagy áltatom magam, vagy reménykedem? Jó kérdés, most hogy talán utoljára lógok a szeren, magamnak is bevallhatom: nem tudom. Csak sejtem, h. itt leginkább önáltatásról van szó.

„Csodálatos lény jelenik meg ez esetben a világ szinpadán; tüneményes ember, akihez képest Jókai hősei közönséges tucat-emberek. Képzeljétek el, hogy egy napon ilyenféle ujságcikk jelenik meg a lapokban: „Érthetetlen és nagyszerü előadás kápráztatta el tegnap a Vigadó disztermében összegyült álmélkodó közönséget. Egy fiatalember, akiről eddig senkise tudott (itt az én nevem következik) jelent meg a dobogón s „Az élet értelme másodfokú egyenletekben” címü előadásban tökéletes francia nyelven, megoldotta a világnak rejtélyét, amin eddig hiába fáradoztak a legnagyobb elmék - s mindezt oly nagyszerű előadóművészettel, hogy a jelenvolt világhirű szinészek sírva tolongtak a dobogó felé, hogy kezetszoríthassanak az alig tizenhatéves zsenivel. De az ifjú szerényen és nyugodtan mosolygott csupán s egy váratlan mozdulattal az asztalra ugorva, kézállásba helyezkedett, majd három salto mortálét csinálva a megdöbbent közönség fölött, elkapta a feje fölött huzódó vasrudat s azon szédítő halálforgásokat végezve, átugrott a kilencméternyire elhelyezett kályhára, de úgy, hogy kézállásba maradt azért, s előbbi előadását ebben a helyzetben folytatta, nyugodt és behizelgő modorban, végleg megoldva a nagyszerü problémát...”

És most újra, talán utoljára lógok a szeren.

Szóval testileg elég kis korcs voltam, sokan, sőt a többség nálam, erősebb szebb, jobb fizikumú volt. És az ember olyan hogy az ilyeneket, mármint a „szeren lógókat”, valahogy lenézi. Mindenki lenézi és mindenki megérzi, hogy lenézték. Természetes ez a lenézés, próbáljuk magunk előtt is titkolni, de valójában ez is az emberi természetbe olvasztott tulajdonság.  Levetkőzhetetlen.

És akkor jöjjön az önáltató reménykedés.

Lelkileg, szellemileg, jellemileg, akaratilag én is ott voltam, vagyok a spiccen, talán ez sem igaz, - de hát a testem, azzal mindig is baj volt. A fránya testem, kicsi aránytalan testrészekkel, a bőröm csúnyácska, nem folytatom. De a lelkem, a tehetségem,……..

Egyelőre azonban lógok a szeren, tudom, hogy nemsokára leesem.

 

„Lógok a szeren. Ti ezen csodálkoztok, mert nem tudjátok elképzelni, hogy lehet ember, aki mindenben egyformán tökéletes. Ti öregek és konzervativok vagytok és azt hiszitek, hogy a világ ezentúl is csak olyan lesz, mint eddig és elfelejtitek, hogy egyszer eljön majd az érettségi. Ti nem tudjátok például elképzelni, hogy lehet majd esetleg egy miniszterelnök (a nevét szerénységem tiltja megsejtetni veletek) aki egy napon, miután szenvtelen és nyugodt hangon bejelentette az országgyülésnek, hogy nehány jólmegfontolt diplomáciai müvelettel, amikről eddig nem akart beszélni, mert nem a szavak embere, sikerült. Angliát, mint egyszerü gyarmatot, Magyarországhoz csatolni s ezt ezennel tudatja a tisztelt Házzal - mondom, miután ezt szenvtelen és hideg hangon előadta, nem törődve az orditó és ujjongó képviselőkkel, akik vállukra akarják emelni, hirtelen vivóállásba helyezkedik s egy szédítő, eddig ismeretlen dzeiu-dzsicu fogással, ott, a miniszterelnöki emelvényen, két vállára fekteti azt az ausztráliai világbirkozóbajnokot, akit az angol ellenzék orvul elhelyezett az emelvény belsejében, hogy a legnagyobb európai férfit megölje. Ti nem tudjátok elképzelni, hogy valaki délelőtt, mint Főakadémikus előadást tart az egyetemi tanároknak, délután pedig megnyeri a hátúszás és függeszkedés világbajnokságát, mellesleg a rudugrásét is esetleg, hogy aztán este az ámuló közönség előtt hajlongjon, mely a Nemzeti Szinházban ugyanezen ifjú drámájának ötszázadik előadását tapsolja orkán gyanánt. Ez a rendkivüli ifjú nem azért találta fel a holdbarepülőgépet, mintha nem tudná megkeresni a kenyerét laufmétával is, melyben virtuóz - ez a rendkivüli férfi időnként hanyag mozdulattal rúg be harminckét gólt az Eftécé, vagy a Mac kapujába, mely csapatok együttes erővel sem birnak vele, aki egyedül áll ki ellenök.”

 

Nekem is van egy sereg találmányom (nem vicc), nagyszerűek, világ-megváltóak, de egyelőre senki nem figyelt fel rájuk. nem figyeltek fel a találmányimra elméleteimre, pedig igazak, újszerűek, jelentősek, - az is igaz h. nem  reklámoztam őket, - de azért több helyen leírtam.

Csak két jelentősebbet említek, az egyik: az excentrikus rántóerő technikával működő űrhajó meghajtás, - mely  elérheti a fénysebesség kétharmadát.

A másik: gyógyteákat, gyógy-folyadékokat, a bőrön át diffundáló zuhany – melynek természetesen az orvoslás tudományában lenne jelentősége, ha használnák. De ezt sem használják, ahogy még a többi tíz találmányom sem. Pedig több helyen leírtam, de senki nem figyelt fel rájuk.

Több találmányom pedig alig előzte meg a tényeleges megvalósítást, így azok érthetően mentek a levesbe.

A találmányaimnál nagyobb számúak és jelentősebbek a tudományos elméleteim.

Talán a legnagyobb jelentőségű: hogy a lélek-energia (érzésenergia) a testen kívüli mezőkből érkezik az élőlénybe, a szerves testbe. Ami végső soron az önálló lélek létezésesét, az élet utáni létezést, és egyfajta mikrovilági (atom alatti szint) másvilág és lélekvándorlás létezését is valószínűsíti.

Talán ennél is nagyobb jelentőségű azon elméletem miszerint, a világ a tükörképe a jelenlegi elképzeltének: vagyis csak anyag van, és abban anyagrésesek, melyek résfonalként hálózzák be az anyagot. És ezek a rés-

struktúrák határoznak meg minden anyag tulajdonságot, minden fizikai, kémiai, sőt biológiai működést,  - pontosabban, eme alapokból jön létre a felépítmény, vagyis a természet működése.

Amely egyben azt is meghatározza, h az elektronok, atomok, molekulák nem apró gömböcskékből, hanem rés-  fonalkákból  tevődnek össze.

A társadalomtudományos elméleteim azonban mind számban, mind jelentőségben sokszorosan meghaladják a természettudományos elméleteim: Vakitfed, (illetve Kivaghy) néven, címmel írtam egy több ezer oldalas tanulmányt, mely az egész társadalomtudományt, annak minden részét, szegmensét, szakát elemzi. Ami egy teljes összefoglaló mű, minden mondata, átgondolt és fontos.

Aminek talán a legfontosabb része, a demokráciáról, azon belül is a közvetlen demokráciáról, az igazi demokráciáról szóló könyv – A demokrácia kézikönyve 21. század.

Persze a kedves olvasó, most komplett örültnek vél, vagy ha kicsit elnézőbb, akkor csak a szeren lógó álmodozó diáknak gondol. De biztosíthatom a kedves olvasót ezek a könyvek, leírások mind léteznek. Az más kérdés, h. mennyiben igazak. Az viszont nem kérdés, mert tény, h. ezek az írások ismeretlenek, a kutyát sem érdeklik, vagyis elvetettek, baromságnak véltek.

Ugyanis: „a tehetség mindig utat tör magának”  - vagyis ha az írásaimba elgondolásaimba szemernyi okosság, igazság, vagy csak szépség, érdekesség lenne, akkor legalább egy-két ezer embernek ismerni kellene. Mivel, hogy nem egy-két ezernek, de talán egy-kettőnek, vagy még annyi embernek sem keltette fel az érdeklődését, valószínűleg szemernyi okosság, igazság, de még csak érdekesség sincs bennük.

Nemcsak e téren, de az élet minden területén -, magánélet, ismerősök, családtagok rokonszenve, elismert munka, ismert tisztelt személyiség, stb. – sikertelen vagyok.

Amúgy engem ez nem nagyon izgat.

Mindig is legfontosabbnak tartottam: h bele tudjak nézni a tükörbe. És bele tudok, mert a számomra legfontosabb értékrendet, - a másoknak hasznosságot, a gerincességet, a becsületességet, - ha nem is teljesen, de betartottam, - nem szegtem meg erősen, nagyon, jóvátehetetlenül.

Pontosabban azért a hét rémálom mégis zavar, sőt elkeserít. Mindjárt befejezem a panaszkodást, csak ezt még el szeretném mondani: tulajdonképpen jelenleg hét rémálomban élek.  Rémálomban élni annyit tesz, h. sok évig, talán életed végéig, olyan történésekbe vagy kénytelen élni, (tehetetlen vagy, sajnos van ilyen) ami borzalmas. Ami olyan, mint azon álom, amiből ha felébredsz, megkönnyebbülsz, hű de jó, h csak álom volt. Ezek azonban nem álmok, reggel ha felébredsz, éppen hogy nem a megkönnyebbülés hanem ezek rémálom-valóságok jutnak az eszedbe: - ma is ezzel kell élnem. Például ilyen élet–rémálom, ha a szülőnek meghal a gyereke. Vagy ha erősen fogyatékos a gyereke.  Ezek csak példák voltak, nem sorolom fel, a saját rémálom-valóságaimat, azt a hetet.

Na de itt jön a szeren lógás. A hét rémálommal is egyelőre csak lógok a szeren még nem estem le. 

Az ember nemcsak testileg lehet gyenge esendő, sérülékeny, de lelkileg is. És eljuthat a kábítószer-lógáshoz, vagyis a függésig. Sőt a testi és a lelki gyengeség összekapcsolódhat. Alkohol, drog, gyógyszer, mánia, függés, mindenféle franc - szinte mindegy, mindegyik nagyon szomorú történet. Ez olyan, mint amikor az ember egy több késű, lassan forgó aprító gépbe kerül. Az egyik kés a testét rombolja, vagdossa, lassan. A másik az egzisztenciáját, a pénzét veszi el, de egyben a munkáját is, és mindenféle sikerélményét. A harmadik kés az erkölcsét, a gerincét, becsületességét, hiszen a szer miatt semmitől sem riad vissza. A negyedik kés pedig a lelkét és egyben az eszét őrli fel, érzelmei kihalnak és elbutul.

Mit lehet tenni? Húzd fel magad az utolsó erőddel, lendülj át, hátha sikerül. Ha sikerül. 

 „Lógok a szeren. Na jó, jó, egyelőre persze még egy kicsit gyakorolni kell magamat. A lélek jóllehet kész, de a test erőtlen és a szereket nagyon ravasz emberek találták ki. Síkos a pózna és pontos megfigyelések alapján állíthatom, hogy fölül, a vége felé lényegesen nehezebben mászható, mint eleinte; holott a felületes szemlélő azt hihetné, hogy mindenütt egyformán vastag és egyformán síkos. Azonkivül az a disznó Bauer mindig a vékonyabb póznához ugrik és rámhagyja a vastagot. A negyedik-ötödik fogás után egészen más az ember világnézete, mint odalent volt s egyszerre világosan látom, milyen gyermekes hiúság volna nagy szerencsétlenségnek tekinteni, hogy Bauer előbb lesz fönt, mint én. Nem kell a dolgokat elhamarkodni. Lám, vannak hebehurgya és szeles emberek, akik magasugrásnál nekirugaszkodnak, nagy svungot vesznek, rádobbantanak az ugródeszkára, földobják magukat és gyakran leverik a mércét. Én nem általam magam hiú reményekkel. Eleinte persze - istenem, az ember fiatal és tüzes - én is bizom a jövőben, sasszemekkel mérem a távolságot, meg a mérce magasságát: apró léptekkel kezdem, nekilódulok s már látom magam, repülve lebegni a mérce fölött. De az utolsó pillanatban bölcs rezignáció fog el, közvetlen a mérce előtt - micsoda ostobaság, gondolom és szerényen, mint egy ibolya, lehajtott fejjel bujok át alatta, olyan ember szelíd és megadó modorában, akinek eszeágában se volt ugorni, csak egy kicsit sétálni akart.”

Nézzük csak, mi van, először is lógok a szeren, de ez már egy végső lógás.  A fiatalemberhez képest, én már sok mindent megcsináltam, de sikertelenül. Ugyanakkor már nincs sok időm hátra, annyi biztosan nincs, mint neki. Látszólag ez egy sokkal reménytelenebb helyzet. Sajnos nemcsak látszólag. Viszont még akármi is lehet.

Például, holnaptól elkezdek valahogy szépülni, erősödni és fiatalodni. A családom is elkezd tisztelni, talán még tanácsokat is kérnek. Talán lesznek igazi barátaim is. Ráadásul az eddigi találmányaim, írásaim valahogy elismertek lesznek.

Az egész világ megismeri őket. Vagy még jobb lenne, ha holnaptól kezdve, valahogy megszállna az ihlett, és hetek alatt valami csodálatos művet alkotnák. Egy aranykönyvet, olyant aminek a címe is már behatol az emberi fejekbe.

És tartama pedig olyan lesz, mint legfinomabb, örökké kívánatos ennivaló, csak éppen szellemi értelemben. Közben azonban egy csodálatos dalsorozatot is alkotnék. Mondjuk egy világsikerű muzikelt. Na meg egy filmet is, egy többszörös Oscar díjast, mondjuk, én lennék a férfi főhős.

  

„Lógok a szeren.

Utóvégre, ha meggondoljuk, tulajdonképpen micsoda marhaság az egész - ez az egész intézmény, melyben minden arra megy ki, hogy az emberi testrészek közül lehetőleg egy se maradjon azon a helyen, ahová az isten teremtette, hanem lehetőleg olyan helyzetet foglaljon el, amelyre az illető testrész soha életében nem számított. Két lábam a levegőben kalimpál, térdem kifordul, csuklóm becsuklik, hajam a szemembe lóg, a vér a fejembe tolul - a padló felszalad a plafonra és tótágast állanak a falak. S ehhez az undorító és lehetetlen állapothoz, mig kilógó nyelvvel keresem az egyensúlyt s próbálom áthúzni hasamat a vékony vasrúd mögött, teljes bizonytalanságban afölött, vajjon a föld, vagy a csillagos ég felé közeledem-e - ehhez az állapothoz valaki, egy vad külsejü férfi állandóan bömböl valamit felém - „homoríts!” „homoríts!” ezt bömböli s az én vérbeborult értelmem távolról sejti csak, mit ért ez alatt a szó alatt - valamit ki kell feszíteni, igen, valamit behajtani és valamit kiegyenesíteni, - de hogy mi legyen az, láb, derék, csipő s ha azt már tudom: vajjon melyik irányban keresendő az illető testrész: - minderre, ugy-e, nem kívánhatjátok, hogy válaszoljak, ilyen állapotban. Rugok egyet, előre vagy hátra, mindegy - kinyitom a szájamat, a szemem becsukom - undorral és kétségbeesve eleresztem kezemmel a szert és hátam nagyot nyekken a vastag szőnyegen. Hála istennek - nevethettek már. Az ördög vigye az egész tornaünnepélyt, a benevezést, az első díjat - majom lesz, aki megnyeri.” 

Én még nem engedtem el a szert, igaz ez nemcsak rajtam múlik. De én is egyre inkább szégyellem magam, de nem azért mert le fogok esni, - hanem azért mert minek is álmodozom, minek is áltatom magam? Ahogy így végiggondoltam az óhajaim, rájöttem, egyiket sem kívánom úgy igazán nagyon, mindent feláldozva. Tulajdonképpen nem is szeretnék híres lenni, annál én lustább és szégyenlősebb vagyok. Mondjuk, ha szép lennék, remek előadó képességgel párosulva, akkor nem lennék ennyire szégyenlős. De a lustaság, lehet h megmaradna. Meg aztán úgyis jön a boldogságkiegyenlítő rendszer, aminek a lényege, h minden jó és minden rossz három napig tart, mert aztán az lesz a megszokott. Meg aztán ez szorongás, ez a rémálom-nyomás annyira hozzám nőtt, h talán hiányozna, ha nem lenne, - most már úgyis késő. Meg aztán sokan mások is hasonló cipőben járnak. Jó egy kicsit az átlag alatt vagyok, de nem sokkal. Tehát úgy néz ki, én is elengedem a szert, aztán engedelmesen lehuppanok, beleesek valami olyan dologba, amiről senkinek nincs semmi fogalma, - csak reménykedhetem, ennél rosszabb nem lesz.