Swift ajánlja a Gulliver könyveket
J. Swift:
Egyébként
nekem eszem ágában sem volt meséket írni, ezek leginkább felnőtteknek írt paródiák
bohózatok, társadalmi karikatúrák. A könyveimben sok kaland, sztori, meseszerű
elem van, de ha értő szemmel, füllel, fejjel olvassuk, akkor tele van
társadalmi, sőt rendszertani vonatkozással, vagyis ez is az utópiák közé
sorolható. az A természetes olvasói összehasonlítás
miatt pedig a jelen társadalmáról is szól.
Több Gulliver kalandot,
azaz könyvet írtam.
És én is,
ahogy Morus barátom egy új műfajt hoztam létre a Gulliver könyvekkel. Könyveim
nyomán, kvázi ihletésemre több Gulliver, pontosabban gulliveri típusú könyv
született a világon.
Az alaptéma,
hogy egy ember, utazó egy ismeretlen, világba, országba, társadalomba kerül. Ez
még nem új,….., de a három, sőt négy oldalról megjelenő társadalomparódia az már
új.
Egyrészt
bemutatja az adott országot, amely persze részben különbözik, részben hasonlít
a földi országokra, mondjuk az 1720-s évek Angliájára. De az 1720-s évek
Angliája tágabb értelemben, egy európai ország, még tágabb értelemben egy földi
ország. Az új az ismeretlen ország és Anglia összehasonlítása zajlik a
könyveimben, persze nem direkt hanem közvetve. Az új ország hasonlóságában is
Anglia paródiája (hasonlóan esztelen), de különbségében is az, mert ezek a
különbségek általában Angliára nézve hátrányos különbségek. Ráadásul ebben a különleges ismeretlen
országban néha nem egy, hanem kettő nép, kétféle társadalom él, tehát
megduplázódik az összehasonlítás. És mindehhez adódik hozzá Gulliver
beszámolója a saját országáról, mely azért válik parodisztikussá, mert egy
kívülálló hallgatja ezt a beszámolót. Aki a kívülálló szemével, rendkívül
furcsállva, hitetlenkedve hallgatja Gulliver beszámolóját a földi emberek
életéről, szokásairól, társadalmáról. És mivel logikus okos hallgatóról van
szó, ezekre az ellentmondásokra rá is világit. Ráadásul Gulliver, mint egy
udvarias, de egyébként tipikus ember, csak ritkán érti a kritikát, többnyire
sértésnek veszi.
Nevezzük ezt
az egészet egyszerűen négyoldalú társadalomparódiának. Hát ez az én újításom.
Nem akarom
dicsérni a könyveimet, egyébként akarom, de én is kiemelném 1720-s években
írtam ezeket. Gondoljon csak bele a tisztelt olvasó, és még a 21. században is
érdekes és aktuális írások. Na jó ez egyrészt abból adódik, h sajna a világ,
társadalmi szempontból édes keveset fejlődött, de másrészt a könyveim
nagyszerűségét dicséri, a megmaradó aktualitás.
Egyébként
hallgattam az előző elmélkedéseket, az utópiákról, ill. az utópiák
kategorizálásáról.
Az egyértelmű,
h a könyveim nem mesék, nem sci-fik, egyebek, hanem utópiák, mert nagyon erős
bennük a társadalmi vonatkozás. Éppen az elmondott négyoldalú társadalomparódia
miatt.
Sokkal
érdekesebb problémának tűnik, legalábbis számomra, ez az utópia-disztópia
kérdése. Egyáltalán az, hogyan ítélik meg az emberek az életmódokat, az élet
jóságát, a társadalmakat. Engem őszintén meglepett, h az én könyveimet, sokan
az elemzők többsége disztópiának tartotta. Nem azok. De miért csodálkozom,
amikor Morus, utópiáját is sokan disztópiának tartották, tartják. Vagy Huxley,
Szép új világ c. könyvét. Ez azért meglepő, mert ezek szerint ezek az emberek,
a könyvértékelők a saját világukat, társadalmukat, életüket sokkal jobbnak
tartják. És itt most eszembe jut például a 20. század összes borzalma. De a
többi kor is csak fél fokkal jobb.
Valamint nekem
is eszembe jut Pangloss mester, a Candide c. műből. Tulajdonképpen az emberek
jelentős része amolyan Pangloss mester, vagyis nagyjából jónak legalábbis
szükségesnek tartja a körülötte levő rendszert, társadalmat, legyen az ilyen, vagy
olyan. Többnyire amolyan otthon morgolódó forradalmár az átlagos ember.
Tulajdonképpen Gulliver is ilyen, az átlagnál udvariasabb, de amúgy nagyon is
átlagos ember, aki mint az emberek többsége szinte büszke az emberi hüleségre.
Ennek több oka van, kezdve a falkaszellemtől a tekintélytiszteleten át, a rövid
távú kényelmességig, önzőségig, és ki tudja meddig. Még sok gondolatom van
ezzel kapcsolatban, de előtte nézzük a könyveim rövid tartalmát.
Sokan az
könyveimről is azt mondják, h. disztópiak, szerintük ezek az új ismeretlen
országok, pl. Liliputi szörnyűbbek, mint
pl. Anglia. Nem lehet szörnyűbb, mint Anglia, mert a minta Anglia volt.
Ezek az
országok nem meseországok, inkább az ismert országok társadalmak különleges,
furcsa, szélsőséges parodisztikus változatai, néha már meseszerű elemekkel
vegyítve.
Szélesebb
értelemben ezek utópiák, társadalomparódiák, egyfajta jövőelmélkedések.
Ugyanakkor más
utópiák témája: milyen lehet a földi a jelen világ a jövőben, persze ez is
irodalmi köntösbe.
Mind a két
fajta utópia lényegében a társadalomról szól, ezekben a könyvekben az írók csak
másodsorban akartak egy érdekes egyéni történetet elmondani, elsősorban a társadalomról
elmélkedtek. Az érdekes egyéni sztori, inkább csak a társadalomról való gondolkodás
eladható csomagolása.
A Gulliver
könyvek tulajdonképpen az utópia egy külön kategóriája, mivel a felsorolt
kategóriákba nem nagyon illeszthetők be. Még pontosabban: a Gulliver könyvek,
mert a világon sok író követte a formációt, egy külön utópia kategóriát
jelentenek.
Van amikor azt
sem lehet megállapítani hogy pozitív utópiát olvasunk vagy disztópiát. Leginkább a jelen kori társadalom paródiáját,
karikatúráját látjuk (olvassuk). Könyveimben az „én társadalmam” paródiáját
írtam meg,…… de minden követő író, természetesen a saját társadalmát gúnyolta
ki.
Utópiának
nevezhetjük, (nem mese, nem fantasy könyv), mert a társadalmi vonatkozás jelentősége
átlép egy bizonyos határt.
Mindenek előtt
látni kell, h. eme könyveket 1720 években írtam méghozzá a klasszikus korai kapitalizmus
hazájában, Angliában. Ekkor ott már működött a mai napig is élő két
párt-rendszer. És már akkor is megvoltak e rendszernek a hüleségei, csak úgy,
mint manapság. Ez valójában felettébb
szomorú, hiába tettem nevetségessé a baromságokon vitatkozó pártokat. Azért
felettébb szomorú, mert azóta eltelt több 250 év, de a rendszer hülesége lényegében
nem változott. Az pedig még szomorúbb,
hogy a földön többnyire még ennél is rosszabb rendszerek vannak.
Gulliver tulajdonképpen
udvariasság, béketűrés szempontjából egy átlagon felüli ember (eltévedt utazó),
- abból a szempontból viszont átlagos, h. abszolút elfogadja, sőt lelkesen
meséli, bizonygatja kora társadalmának
rendszerének (1720 Anglia) jóságát. És éppen ezek a lelkes bizonygatások
leplezik le a „fura” házigazdák előtt az
emberek és az emberi társadalom kegyetlenségét, máskor a logikátlanságát.
Ugyanakkor a
társadalomkritikának van egy másik forrása, mert gyakran éppen a házigazdák
fura társadalmában fedezhetjük fel az emberi gyarlóságot.
Sőt van a társadalom-kritikának egy harmadik vetülete is, mert Swift néha pozitív országot is bemutat, Ilyenkor természetesen a magasabb szint (így is lehetne csinálni) hozza ki, láttatja meg az alacsonyabb emberi szintet.
A legnépszerűbb könyvem: Gulliver Liliputiban.
A történet egyszerű: az ember egy olyan
országba téved, szenved hajótörést, amelynek lakói hüvelykujj méretűek.
Egyébként az ország nagyon is hasonlít Swift korabeli Angliára. Az értelmes
olvasónak minduntalan eszébe juthat: ha egy földi országba érkezne egy
hatalmas, de szelíd óriás, egy kb. 100 méteres, akkor az emberek is hasonlóan
viselkednének, mint a liliputiak Gulliverrel.
A könyv jellemző jelenete, az alap-humor,
amikor a liliputi király Gulliver tenyerén szónokol, (hiszen a liliputiak akkorák,
mint az emberi hüvelykujj) a saját és birodalma hatalmasságáról. A liliputiak
magukat, ill. országukat büszke erős nemzetnek, hatalmas birodalomnak
tartják, miközben Gulliver, ha nagyon
akarná, akár egymaga is le tudná igázni. Liliputi olyan, mint egy 1700–s
években egy átlagos európai ország csak ötvenszeres kicsinyítésben. Gulliver
nem is mer a városban járkálni, nehogy véletlenül leromboljon egy házat, vagy
rálépjen egy emberre.
Ez a könyv alapvető emberi és társadalom-paródiája.
Az igazi társadalomkritika azonban, ahogy már
említettem, az akkorihoz és a jelenlegihez hasonló kétpártrendszer
kifigurázása. Pontosabban, ahogy a „tojást a hegyes végéről feltörők pártja” és
a „tojást a tompa végéről feltörők pártja” viaskodik egymással. Tulajdonképpen, ahogy jelenleg is sajnos a
pártok csak ürügyet keresnek és találnak, hogy egymást nyüstölhessék, zéró
fontosságú baromságokkal piszkálják egymást, miközben a valóban fontos dolgokra
már nem jut idő, energia. Láthatjuk, nem az egyes pártokkal van elsősorban
probléma, hanem pártrendszerbe van bekódolva az állandó értelmetlen
pártcsatározás.
Ezután Gulliver óriásföldre téved.
Ezt a könyvet is úgy írtam meg, hogy állandóan
az járhat az olvasó fejébe, ha az 1700-s korba tévedne egy hüvelykujj nagyságú
emberke, akkor szerencsés esetben hasonló kalandokat élne át, mint Gulliver az
óriások között. Szerencsés esetben, mert az emberek egy fokkal kegyetlenebbek,
mint az óriások.
Amúgy egy fordított liliputi, helyzet alakul
ki, Gulliver szónokol az óriás-király tenyerén Anglia nagyságáról, és
haderejéről.
Valójában az óriáskirály tisztelné Gullivert
(nem nagyság határozza meg az eszet), ha Gulliver jó szándékból nem állna elő
borzalmas háborús, hódító tervekkel. De előáll, bizonyítván hogy a földlakók
felettébb kegyetlen, és mentális értelemben primitív fajt képviselnek.
Ezután több érdekes országba téved Gulliver, mely
országok abban zajló életek, a figyelmes olvasó előtt ugyancsak felidézik a
földi emberek, a földi társadalmak bizonyos általános gyengeségeit,
furcsaságait. Van olyan ország melyben kiderül h. a tisztelt történelmi
nagyságok önző, piti, vagy éppen nagyravágyó, de mindenképpen tehetségeteken
gazemberek voltak. Van, amelyikben a tudományos akadémia elismerését, nem a
tehetség, tudás, valós hasznos teljesítmény alapján osztogatják, hanem ezek
ellenkezője alapján.
Számos utazást, kalandot, országot kihagyva
ugorjunk most a becsületes lovak országába. Gulliver utazása a Haunhnm
országba.
Avagy; utazás a nyihahák országába.
E könyvemet tartom a legfontosabbnak, annak
ellenére, hogy talán a legkevésbé ismert.
Talán ez az egyetlen igazi utópia, vagyis
pozitív társadalmat bemutató, a Gulliver könyvek közül. De ez sem a rendszerről
szól úgy, mint Morus utópiája, hanem egy erkölcsös, jóravaló, békés, becsületes,
értelmes népségről.
Illetve eme országban két nép él, az egyik mint
mondtam a jók és velük mellettük a rosszak, a yehuk. Pontosabban a yehuk, az
idomított yehuk mint egyfajta vademberek szolgálták a nyihahákat vagyis a jó,
okos lovakat. A nyihahák valójában egyfajta fura, ravasz, agresszív, de némely
szolgálatra alkalmas állatoknak tartották a yehukat. A Yehuk lényegében a korai
embereket, az ősembereket, de tágabb értelemben, alaptulajdonságaikban az
emberi fajt jelenik meg. A Yehuk a koszos vadállatok, valójában külsejükben és
sok másban is, mentalitásban is nagyon is hasonlítottak Gulliverre tehát az
emberre. Pontosabban a kulturálatlan ruhátlan emberre.
A nyihahák ezzel szemben értelmes, bölcs nemes
lelkű lények, pontosabban lovak, mivel külsejük, fiziológiájuk szerint lovak.
Vagyis a lovak a „bölcs emberek”, és az emberek az „állatok”.
Amikor tehát nyihahákról beszélek, tulajdonképpen
arról elmélkedem, hogy milyennek kellene lenni az embernek, hogyan, milyen
irányba kellene változni. Tudom, mert nyilván ismerem az írótársaim könyveit, h
Szathmáry barátom hin emberei nagyon is hasonlítanak a nyihahákra. Egyébként is
már többen el kezdték fejtegetni ezt a témát. Milyennek kellene lenni az embernek, hogy
egyre békésebben, boldogabban, jobban éljen. Az egyik, hogy értelmes békés,
nemes lelkű legyen, vagyis a kellemes egészséges életre törekedjen, de ne önző
agresszív módon. De ezen kívül fenn is kell maradni, sőt fejlődni is kellene. Vagyis
a kazo ösztönön kívül rendelkezni kell a lét és fajfenntartás, sőt a fejlődés
ösztönével is. Ugyanis az egyik gyakorlati társadalmi törvényszerűség, h aki
stagnál, nem lép előre, az előbb-utóbb a hanyatlás lejtőjére kerül.
De ez sem elég. Az is fontos h. az egyének
többsége, akiknek a képessége engedi, a természet és a társadalom asztaláról is
egy kicsit kevesebbet vegyenek le, mint amit rátesznek. Ugyanis ha többet
vesznek le, akkor kifosztják a természetet, vagy, és a saját közösségüket. Vagyis
azért lépnek a pusztulás útjára, mert a saját életterüket teszik tönkre. De a
gyengéken (pl. gyerekek, idősek, stb.) vagy az éppen gyengélkedőkön való
segítség is fontos, mert csak csapatban, közösségben, társdalomban képes az
ember az itt felsorolt elvárásoknak megfelelni.
Szóval, ha jó belegondolunk akkor azért nem is
olyan egyszerű nyihahának, vagy hin embernek lenni. Legalábbis a tényleges
embernek akiből hiányzik a kazo ösztön, nem egyszerű.
Visszatérnék azonban a konkrét könyvhöz.
Tulajdonképpen kialakul a klasszikus Gulliver
könyvek szerkezete.
Az egyik szerkezeti elem az, hogy az ember, akit
Gulliver képvisel, észben viselkedésben, sőt külsőre is valahol középen van a
jó okos nép és a buta, vad, logikátlan nép között. A „gulliver” könyvekben
(mert több ilyen szerkezetű könyv van) a jók, a bölcsek tulajdonképpen eleinte
maguk is bizonytalanok, h. az embert, (Gullivert) hová is sorolják.
De mint arról már szó volt, Gulliver
akaratlanul éppen maga járatja le magát, vagyis az embert, azáltal hogy
lelkesen, mintegy dicsérően mesél az emberről, az emberi társadalomról.
Pontosabban a korabeli 1700-s Angliáról és Európáról Ezekből az egyébként reális
leírásokból az derül ki a jó, bölcs nép számára, h. az ember végső soron mégis
egy primitív, ostoba agresszív faj. Ráadásul egyre gyakrabban derül ki, h. a vad
buta nép, ez esetben a yehuk nagyon is hasonlóan viselkednek, mint az emberek,
köztük Gulliver. És a történetekben van még egy vicces csavar, nevezetesen az,
h Gulliver az ember, nem, vagy csak néha ismer magára, - persze az értelmes
olvasó feltehetően érti miről van szó. Kérdés viszont: a nem éppen okos olvasó
érti e? Gulliver bár néha szégyenkezik, soha nem jut el addig, h az emberi fajt
ne tekintse művelt felsőbbrendű fajnak. Egyébként itt is eszünkbe juthat
Voltaire – Candide c könyve.
Gulliver többek között mesél a bölcs, nyihaha
házigazdának az emberi háborúkról és még sok mindenről. De mielőtt ezt kifejteném,
nézzük meg legalábbis vázlatosan, hogy élnek a nyihahák, vagyis én az író hogyan
képzelem el az ideális életet, azt az életet, amit jó lenne elérni. Amit jó
lenne elérni, de kétséges, h az ember el tudja érni.
Ahogy már mondtam, a nyihahák racionális
erkölcsös, szenvedélyektől mentes lények.
Egyszerű jó kellemes életet élnek, nem is akarnak másmilyent. Amolyan
egyszerű idilli falusi, természet-közeli életet élnek. Nem azért mert nem tudnának komolyabb
technikát kialakítani, hanem azért mert ez az élet, a boldog élet a céljuk. Nem
is igénytelenségről van szó, inkább arról h. ez az élet számukra a boldog és
legmagasabb rendű élet. Eszünkbe
juthatnak pl. az Amisok. Technikai, tárgyak iránti, anyagi dolgok iránti
igényük szerényebb, viszont egyszerűbben boldogabban élnek.
A
józan, pragmatikus szenvedélymentes élet mellett a nyihahák valahogy
különösebb tanítás nélkül is érzik mi a
helyes erkölcsös viselkedés, -
érzik-tudják mi az erkölcstelen helytelen, mindez valahogy a természetükben van
nem okoz nekik problémát. Tudom, h Szathmáry barátom hin emberei nagyon is
hasonlítanak a nyihahákra. Ezt nem rosszallóan mondtam, csak kénytelen voltam
megjegyezni, de majd írótársam erről többet fog mondani.
A nyihaha fiatalokat elsősorban Mértékletességre, szorgalomra, ügyességre, tisztaságra, egészségre oktatják, ezek a legfőbb tantárgyak, na meg a sport. Fiuk, lányok oktatása között nincs különbség. A nyihaha gyerekek, fiatalok többnyire otthon a szüleik által, ill. a szüleik példáján keresztül sajátítják el a szükséges tudnivalókat.
A nyihahák évente egy mezőn népgyűlést
rendeznek, itt beszélik meg a legfontosabb problémákat.
Az országgyűlésben
kevés, de értelmes vita van.
Nagyon érdekes
például a nyihaha házigazda és Gulliver beszélgetése.
kiderül, h. a hatalomra, uralkodásra,
háborúra, törvényre, büntetésre, - nincs szó az ő nyelvükben.
Gulliver nagy nehezen elmagyarázza neki mi a
háború, melyek a háború „okai”.
Legalább 50 háborús okot pontosabban háborús
ürügyet felsorol,
többek között a vallásháborúk „okait”. Aztán felsorolja a fegyvereket, és a háborúk
borzalmait. Ráadásul én J. Swift nem ismerhettem a két legborzalmasabb háborút.
Itt jegyzem meg, h az 1720 években álmomban sem
gondoltam, h. kétszáz évvel később sokkalta borzalmasabb világ, és ennyire
szörnyű háborúk jönnek létre, mint amit nekem kellett átélnem.
Visszatérve: a gazda arra jut, hogy ez emberi
értelem nem igazi értelem. Szerinte, amit az ember értelemnek tart, az inkább
csak valami ingerlő szerve az emberi természetnek, természetünknek, mely arra
való, hogy eredeti bűneinket fokozza.
Ezután Gulliver a jogról az akkori angliai,
európai jogról beszélt.
És tudjuk, hiszen belelátunk Kivaghy fejébe, h.
sajnos a jog, és főleg az igazságszolgáltatás baromságai mind a mai napig
érvényesek, ami nem csoda, mert a mai 2020-s igazságszolgáltatás, ahogy az
1700-s is, - a romai jogra, illetve az angolszász igazságszolgáltatásra alapul.
Nemcsak a pártpolitika baromságai, de az igazságszolgáltatás baromságai is több
száz évesek, vagyis alig van fejlődés e területeken. Megjegyzem már Morus
kétszáz évvel korábban is hasonlókat ír az angol igazságszolgáltatásról. Szóval
Gulliver elmondja h. évekig totojázó, (amitől eleve nem lehet igazságos), külön
nyelvezetű, logikátlan akármi az emberi igazságszolgáltatás. Amit pont azok nem értenek, akik érdekében
történne, szóval pont az ügyfelek, nem értenek. Ezen kívül rendkívül korrupt,
szubjektív, egyáltalán nem életszerű. Nem igazságot, hanem jogot szolgáltat,
ami gyakran messze van az igazságtól, ill. az igazságosságtól. A fő baromsága
az, amiről már szó volt, hogy évekig tartó fölösleges rituálékkal teleaggatott
látszatokoskodó eljárások malmába kerül a kisember, akit az eredeti igazságtalanságon
felül, még az adott jogi eljárás logikátlansága is sanyargatja. Természetesen
így az igazságszolgáltatás csak részben nehézkesen és fölösleges lélekgyötrés
mellett szolgáltat igazságot.
Aztán Gulliver beszámol a pénzről és a
társadalmi egyenlőtlenségről, a gazdagság-szegénység igazságtalanságairól.
Aztán a szenvedélybetegségekről,
alkoholizmusról, bűnözésről,
a hiúság vezérelt szórakozásról. Beszámol a bor illetve a tudatmosósítók imádatáról.
Persze mivel átlagos a saját rendszerét
elfogadó ember, minderről nem kritikusan beszél. Hanem úgy, mint szükséges, szinte természetes
dolgokról.
Akaratlanul is kifejti, h a bűnözés (kártevés)
nagyobb része a társadalmi egyenlőtlenségből ered.
Elmondja, h a miniszterelnök az alkalmatlanok
közül kerül ki és általában hazudozik.
Többek között elmondja, h bár az emberek
kapzsik harácsolnak, élvezeteket hajszolnak, de minél gazdagabb valaki annál
boldogtalanabb, jellemzően a
depresszióba esik.
Szóval elmondja az emberre jellemző szinte
összes értelmetlen önpusztító „baromságot”.
Természetesen mindez a nyihaha házigazdában, a
bölcsben (és remélhetőleg a bölcs olvasóban) sokféle gondolatot vált ki.
Többek között, ahogy yehukban, az emberekben is
működik az elkényeztetési aspektus. Vagyis hiába, harácsolnak, soha nem
elégedettek, sőt a vágyaik a meglevőhez képest, mindig duplán növekednek.
Az emberek is, ahogy yehuk is már természetükbe
kvázi genetikailag egy sor lelki zavartsággal küszködnek: a kapzsiság, irigység,
stb., hiába adnak nekik elegendőt vagy annál is többet, a harcnak az
agressziónak nincs vége.
Persze az elkényeztetési aspektus ennél
összetettebb. Az önzőség, a rendkívüli érzékenység, sértődékenység éppen úgy
benne van, mint a pökhendiség, mások lenézése, adott esetben átverése,
leigázása.
Egyébként a nyihahák
a megvetés helyett inkább szánakoztak az embereken és persze a yehukon is.
Végső soron megtörténik; a jó, (ez a nyihahák
jelleme, élete társadalma), és rossz ez a yehuk illetve az emberek (jelleme,
élete, társadalma) szembeállítása.
Részben tehát utópiáról, részben disztópiáról
van szó, de ezt mondtam már.
Orwell:
Nem kötekedésképpen mondom, de én azért a
nyihahák társadalmában is látok gyengeségeket, hibákat, ellentmondásokat.
Ahogy a többi utópiában leírt társadalomban is.
Ha jól olvastam a nyihahák társadalma urakra és szolgákra oszlik, ez nekem nem
tetszik. Sőt, nem értek vele egyet. Már az sem tetszik, ahogy a yehukkal
bánnak, de ezt még értem. De ez az úr-szolga felosztás? Ez már Morusnál sem
tetszett. Úgy látszik, mi britek nem tudunk ezen felemelkedni, nekünk ez a
természetes. Pedig e nélkül, mármint az úr-szolga viszony megoldása nélkül nincs
magasabb rendű társadalom.
Swift:
Oké, de azért ez nem amolyan lenéző
kizsákmányoló szolgaság. Egyébként nyihaha országban igen csekélyek a
társadalmi, hatalmi vagyoni különbségek. De valahogy azért ki kell alakulni a
jobb tehetségesebb okosabb, hasznosabb, és a kevésbé jobb, tehetségesebb,
okosabb, hasznosabb emberek megkülönböztetésének. Tulajdonképpen ez inkább
amolyan munkaköri szolgaság. Na és azt se felejtsük el, h. vannak emberek, Ill.
ez esetben bizonyos nyihahák, akik kifejezetten szeretnek szolgálni.
Orwell:
Azért ez mégsem ennyire egyszerű, ha benne van
a közfelfogásba, ill. a rendszerbe az úr-szolga felosztás akkor az állandóan elfajul.
Mi britek amúgy kedélyesen, a fél világot gyarmattá tettük, azaz szolgává
tettük, miközben magunknak is azt hazudtuk, ez csak egy kis kultúraexport.
Valójában felsőbbrendűnek hittük magunkat, és a felsőbbrendűnek sok mindenre
joga van, legalábbis a saját elképzelése szerint. Egyébként ezt a szolgaság
kérdés lekezelését, érzem Huxley barátom vonatkozásában is. Egy kicsit mindenkinél. Én mint szocialista
érzelmű ember azért nehezen lépek ezen túl.
Swift:
Rendben, de akkor, hogyan lehet megoldani, azt,
h az egyik ember nem szeret tanulni, de nincs baja a takarítással, a másik
ember pedig szeret tanulni, de utál takarítani?
Orwell:
Semmiképpen sem szolgálói státusszal. És miért
is utál valaki takarítani, vagy bármilyen munkát végezni? Azért itt lelki torzulás
is felfedezhető.
Egyébként más bajom is van ezzel a könyvvel és
a többivel, amellett, h. remekműnek tartom őket.
Többek között bajom van ezzel az érzelemhiányos,
szigorúan ésszerű jellemmel, ill. viselkedéssel. Mert az rendben van, h, a
szeszélyes, hüleségre ösztönző dolgokat, cselekvéseket csökkenti az
érzelemmentes ráció, de a boldogító dolgokat is lassan eltünteti. Mint pl. a
művészetek. Vagy a szerelem. Tudom erre az a válasz; valamit valamiért.
Egyébként is abban Kivaghy barátom véleményét osztom, h. maga a gondolkodás, az
állati gondolkodást meghaladó magasabb rendű pl. beszéd alapú gondolkodás, sem
jöhetett volna létre érzelmek nélkül.
Tehát kétséges h. lehetséges e érzelmek nélküli
ésszerűség.
Ami viszont engem ennél is jobban érdekel az a
társadalmi rendszer.
Csináljunk egy kis rendet. A legtöbb könyvben,
de a Gulliver könyvekben biztosan, a társadalmi rendszer, (pl. az
intézményrendszer, stb.) csak másodlagos, az alkotó tagok pl. az emberek sokkal
fontosabbak. Hiszen az alkotó tagok csinálják a rendszert. Morus én és néhányan
azért másképp gondoljuk.
Egyrészt az alkotó tagok, pl. az emberek egy
kisebb része valahogy a többségre nyomhatja (erőszakkal, sunyin) az általa
preferált rendszert. De más kényszerítő tényezők is lehetnek. Tehát az emberek
többsége valahogy, akaratán, tudatán kívül bekerül egy verembe, karámba, ami
aztán fogva tartja, szabályozza. Ezért kell ezzel a veremmel, karámmal, azaz a
rendszerrel foglalkozni. És egyszer talán a többség is tudatosan alakítja majd
a saját rendszerét, de ne zárjuk ki ennek a lehetőségét.
Morus, Swift és sokan mások egyfajta
demokratikus szocialista, vagy ideális kommunista rendszert vázolnak fel, ha
nem is direkt, de indirekt.
Nem árt a társadalmi rendszereken
elgondolkozni, nézzük csak:
Elméletileg lehetséges, h. Pénzen a
kereskedelem szabályain keresztül szabályozzák a társadalmat, legalábbis
jelentős részben. De csak elméletileg, mert az emberi döntéshozó mechanizmus, a
társadalmi hierarchia mindenképp kialakul, vagy eleve fennáll.
Az ideális kommunizmusban nincs a pénznek
jelentősége, tulajdonképpen a tagok önkontrollja és a mások iránti szolidaritása,
vagyis az egyéni jóindulat szabályozza a társadalmat. De azért ez nem ennyire
egyszerű. De mielőtt erre rátérnék, nézzük a továbbiakat. Amikor szinte minden
szabályozva van, - van pénzszabályozás is, de az nem annyira jelentős.
Ennek is két formája lehet, elméletileg az is
lehet, h. ezeket a szabályokat a közösség hozza. Eddig azonban ezeket a szabályokat
egy szűk uralkodó kisebbség hozta, ezek kifejezetten diktatórikus rendszerek.
A diktatúra ellentéte a demokrácia, minél kevésbé
diktatórikus egy rendszer, annál demokratikusabb, azonban van anarchikus
kiskirályi diktatúra is. Visszatérve, mikor a közösség hozza a szabályokat, az
demokratikus, és az is demokratikus, ha nincs szabályozás csak az önkontroll
jóindulat szolidaritás szabályoz. Csakhogy ez utóbbi nem nagyon jellemző az
emberre, és ha az emberek önzők, rosszindulatúak, akkor bizony a szabályozás
nélküli világ átfordul olyan káoszba, amelybe az erős erőszakos, ravasz, érvényesül,
ők hozzák a szabályokat, ez lesz az anarchikus kiskirályi diktatúra.
A pénz általi szabályozás, általában enyhe
diktatúrával jár együtt, ugyanis a szabályok nem kötöttek, és nem egy kisebbség
hozza őket rövid távra, de azért a
közösségi, ill. jóindulat hozta szabályozásnál diktatórikusabb.
Diktatórikusabb, mert a diktatúra másik jellemzője: kevesek érdeke érvényesül,
ill. aránytalan az elosztás, ill. nem a tehetséges, békés, hasznos tagok
érvényesülnek.
A diktatúra ellentéte a demokrácia. Szóval fel
kellett vázolnom az alapvető rendszereket (egyéni jóindulatra alapozott
demokrácia, közös szabályozás általi demokrácia, uralkodói diktatúra,
kiskirályi diktatúra, pénz általi szabályozás, ill. ezek valamilyen ötvözete),
h lássuk egyáltalán, elméletileg milyen társadalmak jöhetnek létre. Sőt az
uralkodói diktatúrának is legalább két fajtája és számos alfaja van. Az egyik fajta az erőszakra épülő uralkodói
diktatúra. A másik fajta, a manipulációra, vagyis átverésre és
félelembetartásra alapuló uralkodói diktatúra. Mostanában ez a második a
gyakoribb és erősebb. Veszélyesebb is, mert a jónép szinte önként fogadja el a
diktatúrát. Ugyanakkor a diktatúra-demokrácia skála legalább harminc fokra
osztható.
Eddig nagyjából ilyen társadalmi rendszerek
alakulhattak ki.
Viszont mi utópiaszerzők a jövőről
gondolkodunk, sokszor az ideális jövőről, de abból sem hagyhatjuk ki a
társadalmi (politikai, gazdasági) rendszert.
Sok írótársam egyéni jóindulat által
szabályozott ideális rendszerbe gondolkodik, vagyis szinte nem is szükséges
rendszer, szabályozás, pénz egyebek, mert a tagok tudják mi a helyes, mi
helytelen. Ennek egyik akadálya, h. az ember jellemileg nem ilyen, sőt ettől
messze van. A másik probléma, h. hiába lenne jóindulatú valaki azért útmutatás
(szabályozás) nélkül könnyen eltéved. Vagyis jóindulatúan is lehet pazarolni,
lehet káros munkát végezni, és még sorolhatnám. Vagyis kell egy tudományra, statisztikára,
társadalomtudományra alapozott logisztika, ill. szabályozás. Pl. hogy jelenleg
melyek a hasznos munkák. Vagy hogyan kell takarékosan természettudatosan élni,
stb.. Még azt is aláírom, h ez a szabályozás jó esetben nem szigorú büntető,
hanem inkább magyarázó, de ez sem lehet határtalanul enyhe, megengedő.
Mindent összevetve szerintem a kétféle
demokrácia közül, az egyéni jóindulatra alapozott demokrácia aligha lehetséges,
ami talán-talán megvalósítható az a közös döntésre alapozott demokrácia.
Swift:
Köszönöm Orwell írótársam kimerítő, szó szerint
kimerítő megjegyzését. Aminek az a lényege, hogy az emberek nem képesek olyan
jók lenni, mint a nyihahák, de ezzel sok újat nem mondott mert én is ugyanezt
mondom. Elismerem, ha egy könyv végső mondanivalója az, h „hát sajna ilyenek az
emberek, nincs mit tenni” az nem sok. de………
De talán nem haszontalan, ha felsoroljuk; mi
mindenben kellene még változni.
Akár azt is taníthatnánk, hogy valamiféle közös
döntésre alapozott rendszert, vagyis demokráciát kellene létrehozni……., de
sajnos nagyon kevés a remény. Azért annyi haszna van a könyvemnek, és írótársam
könyveinek, h. az emberek naivabb hiszékenyebb felét, illetve a gyanakvókat
meggyőzzük a szomorú valóságról. Megmutassuk, hogy komoly alapvető problémák
vannak, amik alapvető változtatást igényelnek. Már az is előrelépés, ha az
emberek kisebb része (jelenleg legalább a fele) lesz átverhető „Pangloss mester”.
Illetve eredmény, ha kevesebben lesznek a bajokat, hazugságokat elfogadók,
ezzel a bajokat, hazugságokat legalizáló megalkuvók.
Visszatérve a könyvemre, mármint az ideális,
nyihaha ország leírására, a befejezés is a szokásos. Tulajdonképpen egy
bizonytalan patthelyzet alakul ki a tekintetben, h az emberiség mennyire
alantas népség, mindenesetre a fejlett házigazdák és Gulliver közös
megegyezéssel elválnak.
Ennek is, ahogy minden emberi sorsnak válás a
vége, hiszen a halál is egyfajta válás. Viszont az emlékezet mindig összeköt.
És mi, az itt összegyűlt írók is elválunk nemsokára. Vagyis én itt és most
befejezem a mondanivalóm.
Kivaghy:
Mint a könyv szerkesztőjének, valahogy le
kellene zárnom ezt a vitát, tulajdonképpen nem is vita csak különböző
szempontok felvetése. Szerintem a pozitív változáshoz mindkettő szükséges, az
emberi jellem nemesedése is, és a társadalmi (politikai, gazdasági) rendszer
átalakítása is. Persze a kettő, egyébként is kölcsönkapcsolatban van.
Bennem egyébként felvetődött egy másik
gondolatsor, megoldási vonal. Első lépcsőben Madách jutott eszembe az Ember Tragédiája,
- pontosabban a végső tanulság: Ember küzdj és bízva bízzál.
Az emberi természet, az emberi jellemgyengeség,
megjavítóságáról van szó. Milyen mértékű
ez az általános emberi jellemgyengeség, és ha jelentős mértékű, akkor
egyáltalán megjavítható? És ha megjavítható, akkor hogyan? Először is talán
tisztázni kellene, hogyan képzeljük el az emberi életet.
Nézzük a hasonlatokat.
Az ember egy kellemes langyos tóban úszkálgató
lény, akinek csak az lenne dolga, hogy lebegjen, fennmaradjon a víz színén,
amihez kell némi erőfeszítés, de nem sok. Viszont az ember erre sem képes,
ilyen-olyan esztelensége, szeszélyessége miatt inkább elsüllyed.
Vagy az élet az inkább egy áramló folyó, mely
az embert a zuhatag felé sodorja, tehát kénytelen az árral szembe úszni. Ráadásul
nemcsak a víz áramlik szembe, hanem kisebb-nagyobb problémadolgok is jönnek, ha
nem vigyázol, orrba vágnak és sodornak a zuhatag felé.
Elnézve például a 21. század probléma halmazát,
többek között a klímaválságot, inkább ez a hasonlat állja meg a helyét. Ha
viszont így van, akkor az emberi jellemgyengeség kisebb, csak annyi h. nem bír
megbirkózni a komoly nehézségekkel. Ha
ez a helyzet, akkor egyrészt a boldog kényelmes élet nem nagyon hozható létre,
az embernek az életben maradáshoz, az elviselhető élethez is állandóan küzdeni
kell. Talán nem árt, ha ezzel tisztában vagyunk.
De most időrendi sorrendben H. G. Wels
írótársunk következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése