Faramuci kitérés

 

Faramuci kitérő

   Lógok a szeren

Elnézést kérek az írótól, Karinthy Frigyestől.

Elsősorban azért, mert beleírtam a „Lógok a szeren c. remekművébe. Beleírok? Nem ez több annál egy remekíró hátára, írására, szerére mászva próbálom magam eladni.

Hiszen bármennyire is, megjátszva a kemény-legényt, „leesünk, na és” megvető arckifejezéssel lógunk a szeren, azért mindannyian el akarjuk adni magunkat. Szóval ez csúnya dolog.

De az is sértő lehet a számára, ha egy magamfajta tudatlan laikus talán nem egészen felkészülten, és nem egészen alaposan, tehát felületesen elemezni próbálja a remekműveit.  -  Tanár úr, illetve mester úr, illetve művész úr, én készültem – védekezhetnék. Védekezhetnék, de hát én is tudom, Ő is tudja, mint a könyveiben mindenki, hogy nem rendesen készültem. Csak úgy készülgettem.

És még miért kérek elnézést?

Egyelőre nem tudom, de majd megjön ez is. 

Lógok a szeren

„Lógok a szeren Lógok a szeren. Azt, hogy az izmaim még fejletlenek s mellem is szükecske, azt én jól tudom. De nem tudhatjátok, hogy mi lakik bennem. Én is csak homályosan sejtem, borzongva gondolok rá, olyankor, mikor könnyedén simul rám a tornatricot és lábam gummicipősen szökdel a tornaterem csertörmelékében. Igaz: Wlach ötven kilós súlyokat emelget és Bányai Miklós megcsinálja nyujtón a nagyhalált. De ő bennük, ugye, nyers erők dolgoznak csak, formátlan ösztönök - énbennem pedig az Akarat lakozik. Bányai képtelen megérteni a „savoir” ige ragozását és Wlachnak én csináltam meg az algebrai dolgozatot. Én másféle ember vagyok. Én értem a tudományokat és egyelőre nem tudom megcsinálni a vállállást a korláton - de mi lesz, ha egyszer mégis megtanulom?”

 

Én szinte egész életemben úgy éreztem, hogy lógok a szeren. Most pedig tényleg lógok a szeren.

Talán utoljára lógok a szeren.

Minden formában lógtam már a szeren, már így is, a betegágyban is. De másképp szimbolikusan gyakran szinte naponta. Tudják ez az állapot, amikor az ember még remél, de már tudja a végeredményt.

Valahogy meg kell vigasztalnom magam, még így öregen is, utólag is. Például, ezt is leírom, - talán majd valaki elolvassa. Nem is valaki, - sokan és tetszik nekik, tapsolnak, ujjonganak, színészek is előadják.

Vigasztalom magam, vagy áltatom magam, vagy reménykedem? Jó kérdés, most hogy talán utoljára lógok a szeren, magamnak is bevallhatom: nem tudom. Csak sejtem, h. itt leginkább önáltatásról van szó.

„Csodálatos lény jelenik meg ez esetben a világ szinpadán; tüneményes ember, akihez képest Jókai hősei közönséges tucat-emberek. Képzeljétek el, hogy egy napon ilyenféle ujságcikk jelenik meg a lapokban: „Érthetetlen és nagyszerü előadás kápráztatta el tegnap a Vigadó disztermében összegyült álmélkodó közönséget. Egy fiatalember, akiről eddig senkise tudott (itt az én nevem következik) jelent meg a dobogón s „Az élet értelme másodfokú egyenletekben” címü előadásban tökéletes francia nyelven, megoldotta a világnak rejtélyét, amin eddig hiába fáradoztak a legnagyobb elmék - s mindezt oly nagyszerű előadóművészettel, hogy a jelenvolt világhirű szinészek sírva tolongtak a dobogó felé, hogy kezetszoríthassanak az alig tizenhatéves zsenivel. De az ifjú szerényen és nyugodtan mosolygott csupán s egy váratlan mozdulattal az asztalra ugorva, kézállásba helyezkedett, majd három salto mortálét csinálva a megdöbbent közönség fölött, elkapta a feje fölött huzódó vasrudat s azon szédítő halálforgásokat végezve, átugrott a kilencméternyire elhelyezett kályhára, de úgy, hogy kézállásba maradt azért, s előbbi előadását ebben a helyzetben folytatta, nyugodt és behizelgő modorban, végleg megoldva a nagyszerü problémát...”

És most újra, talán utoljára lógok a szeren.

Szóval testileg elég kis korcs voltam, sokan, sőt a többség nálam, erősebb szebb, jobb fizikumú volt. És az ember olyan hogy az ilyeneket, mármint a „szeren lógókat”, valahogy lenézi. Mindenki lenézi és mindenki megérzi, hogy lenézték. Természetes ez a lenézés, próbáljuk magunk előtt is titkolni, de valójában ez is az emberi természetbe olvasztott tulajdonság.  Levetkőzhetetlen.

És akkor jöjjön az önáltató reménykedés.

Lelkileg, szellemileg, jellemileg, akaratilag én is ott voltam, vagyok a spiccen, talán ez sem igaz, - de hát a testem, azzal mindig is baj volt. A fránya testem, kicsi aránytalan testrészekkel, a bőröm csúnyácska, nem folytatom. De a lelkem, a tehetségem,……..

Egyelőre azonban lógok a szeren, tudom, hogy nemsokára leesem.

 

„Lógok a szeren. Ti ezen csodálkoztok, mert nem tudjátok elképzelni, hogy lehet ember, aki mindenben egyformán tökéletes. Ti öregek és konzervativok vagytok és azt hiszitek, hogy a világ ezentúl is csak olyan lesz, mint eddig és elfelejtitek, hogy egyszer eljön majd az érettségi. Ti nem tudjátok például elképzelni, hogy lehet majd esetleg egy miniszterelnök (a nevét szerénységem tiltja megsejtetni veletek) aki egy napon, miután szenvtelen és nyugodt hangon bejelentette az országgyülésnek, hogy nehány jólmegfontolt diplomáciai müvelettel, amikről eddig nem akart beszélni, mert nem a szavak embere, sikerült. Angliát, mint egyszerü gyarmatot, Magyarországhoz csatolni s ezt ezennel tudatja a tisztelt Házzal - mondom, miután ezt szenvtelen és hideg hangon előadta, nem törődve az orditó és ujjongó képviselőkkel, akik vállukra akarják emelni, hirtelen vivóállásba helyezkedik s egy szédítő, eddig ismeretlen dzeiu-dzsicu fogással, ott, a miniszterelnöki emelvényen, két vállára fekteti azt az ausztráliai világbirkozóbajnokot, akit az angol ellenzék orvul elhelyezett az emelvény belsejében, hogy a legnagyobb európai férfit megölje. Ti nem tudjátok elképzelni, hogy valaki délelőtt, mint Főakadémikus előadást tart az egyetemi tanároknak, délután pedig megnyeri a hátúszás és függeszkedés világbajnokságát, mellesleg a rudugrásét is esetleg, hogy aztán este az ámuló közönség előtt hajlongjon, mely a Nemzeti Szinházban ugyanezen ifjú drámájának ötszázadik előadását tapsolja orkán gyanánt. Ez a rendkivüli ifjú nem azért találta fel a holdbarepülőgépet, mintha nem tudná megkeresni a kenyerét laufmétával is, melyben virtuóz - ez a rendkivüli férfi időnként hanyag mozdulattal rúg be harminckét gólt az Eftécé, vagy a Mac kapujába, mely csapatok együttes erővel sem birnak vele, aki egyedül áll ki ellenök.”

 

Nekem is van egy sereg találmányom (nem vicc), nagyszerűek, világ-megváltóak, de egyelőre senki nem figyelt fel rájuk. nem figyeltek fel a találmányimra elméleteimre, pedig igazak, újszerűek, jelentősek, - az is igaz h. nem  reklámoztam őket, - de azért több helyen leírtam.

Csak két jelentősebbet említek, az egyik: az excentrikus rántóerő technikával működő űrhajó meghajtás, - mely  elérheti a fénysebesség kétharmadát.

A másik: gyógyteákat, gyógy-folyadékokat, a bőrön át diffundáló zuhany – melynek természetesen az orvoslás tudományában lenne jelentősége, ha használnák. De ezt sem használják, ahogy még a többi tíz találmányom sem. Pedig több helyen leírtam, de senki nem figyelt fel rájuk.

Több találmányom pedig alig előzte meg a tényeleges megvalósítást, így azok érthetően mentek a levesbe.

A találmányaimnál nagyobb számúak és jelentősebbek a tudományos elméleteim.

Talán a legnagyobb jelentőségű: hogy a lélek-energia (érzésenergia) a testen kívüli mezőkből érkezik az élőlénybe, a szerves testbe. Ami végső soron az önálló lélek létezésesét, az élet utáni létezést, és egyfajta mikrovilági (atom alatti szint) másvilág és lélekvándorlás létezését is valószínűsíti.

Talán ennél is nagyobb jelentőségű azon elméletem miszerint, a világ a tükörképe a jelenlegi elképzeltének: vagyis csak anyag van, és abban anyagrésesek, melyek résfonalként hálózzák be az anyagot. És ezek a rés-

struktúrák határoznak meg minden anyag tulajdonságot, minden fizikai, kémiai, sőt biológiai működést,  - pontosabban, eme alapokból jön létre a felépítmény, vagyis a természet működése.

Amely egyben azt is meghatározza, h az elektronok, atomok, molekulák nem apró gömböcskékből, hanem rés-  fonalkákból  tevődnek össze.

A társadalomtudományos elméleteim azonban mind számban, mind jelentőségben sokszorosan meghaladják a természettudományos elméleteim: Vakitfed, (illetve Kivaghy) néven, címmel írtam egy több ezer oldalas tanulmányt, mely az egész társadalomtudományt, annak minden részét, szegmensét, szakát elemzi. Ami egy teljes összefoglaló mű, minden mondata, átgondolt és fontos.

Aminek talán a legfontosabb része, a demokráciáról, azon belül is a közvetlen demokráciáról, az igazi demokráciáról szóló könyv – A demokrácia kézikönyve 21. század.

Persze a kedves olvasó, most komplett örültnek vél, vagy ha kicsit elnézőbb, akkor csak a szeren lógó álmodozó diáknak gondol. De biztosíthatom a kedves olvasót ezek a könyvek, leírások mind léteznek. Az más kérdés, h. mennyiben igazak. Az viszont nem kérdés, mert tény, h. ezek az írások ismeretlenek, a kutyát sem érdeklik, vagyis elvetettek, baromságnak véltek.

Ugyanis: „a tehetség mindig utat tör magának”  - vagyis ha az írásaimba elgondolásaimba szemernyi okosság, igazság, vagy csak szépség, érdekesség lenne, akkor legalább egy-két ezer embernek ismerni kellene. Mivel, hogy nem egy-két ezernek, de talán egy-kettőnek, vagy még annyi embernek sem keltette fel az érdeklődését, valószínűleg szemernyi okosság, igazság, de még csak érdekesség sincs bennük.

Nemcsak e téren, de az élet minden területén -, magánélet, ismerősök, családtagok rokonszenve, elismert munka, ismert tisztelt személyiség, stb. – sikertelen vagyok.

Amúgy engem ez nem nagyon izgat.

Mindig is legfontosabbnak tartottam: h bele tudjak nézni a tükörbe. És bele tudok, mert a számomra legfontosabb értékrendet, - a másoknak hasznosságot, a gerincességet, a becsületességet, - ha nem is teljesen, de betartottam, - nem szegtem meg erősen, nagyon, jóvátehetetlenül.

Pontosabban azért a hét rémálom mégis zavar, sőt elkeserít. Mindjárt befejezem a panaszkodást, csak ezt még el szeretném mondani: tulajdonképpen jelenleg hét rémálomban élek.  Rémálomban élni annyit tesz, h. sok évig, talán életed végéig, olyan történésekbe vagy kénytelen élni, (tehetetlen vagy, sajnos van ilyen) ami borzalmas. Ami olyan, mint azon álom, amiből ha felébredsz, megkönnyebbülsz, hű de jó, h csak álom volt. Ezek azonban nem álmok, reggel ha felébredsz, éppen hogy nem a megkönnyebbülés hanem ezek rémálom-valóságok jutnak az eszedbe: - ma is ezzel kell élnem. Például ilyen élet–rémálom, ha a szülőnek meghal a gyereke. Vagy ha erősen fogyatékos a gyereke.  Ezek csak példák voltak, nem sorolom fel, a saját rémálom-valóságaimat, azt a hetet.

Na de itt jön a szeren lógás. A hét rémálommal is egyelőre csak lógok a szeren még nem estem le. 

Az ember nemcsak testileg lehet gyenge esendő, sérülékeny, de lelkileg is. És eljuthat a kábítószer-lógáshoz, vagyis a függésig. Sőt a testi és a lelki gyengeség összekapcsolódhat. Alkohol, drog, gyógyszer, mánia, függés, mindenféle franc - szinte mindegy, mindegyik nagyon szomorú történet. Ez olyan, mint amikor az ember egy több késű, lassan forgó aprító gépbe kerül. Az egyik kés a testét rombolja, vagdossa, lassan. A másik az egzisztenciáját, a pénzét veszi el, de egyben a munkáját is, és mindenféle sikerélményét. A harmadik kés az erkölcsét, a gerincét, becsületességét, hiszen a szer miatt semmitől sem riad vissza. A negyedik kés pedig a lelkét és egyben az eszét őrli fel, érzelmei kihalnak és elbutul.

Mit lehet tenni? Húzd fel magad az utolsó erőddel, lendülj át, hátha sikerül. Ha sikerül. 

 „Lógok a szeren. Na jó, jó, egyelőre persze még egy kicsit gyakorolni kell magamat. A lélek jóllehet kész, de a test erőtlen és a szereket nagyon ravasz emberek találták ki. Síkos a pózna és pontos megfigyelések alapján állíthatom, hogy fölül, a vége felé lényegesen nehezebben mászható, mint eleinte; holott a felületes szemlélő azt hihetné, hogy mindenütt egyformán vastag és egyformán síkos. Azonkivül az a disznó Bauer mindig a vékonyabb póznához ugrik és rámhagyja a vastagot. A negyedik-ötödik fogás után egészen más az ember világnézete, mint odalent volt s egyszerre világosan látom, milyen gyermekes hiúság volna nagy szerencsétlenségnek tekinteni, hogy Bauer előbb lesz fönt, mint én. Nem kell a dolgokat elhamarkodni. Lám, vannak hebehurgya és szeles emberek, akik magasugrásnál nekirugaszkodnak, nagy svungot vesznek, rádobbantanak az ugródeszkára, földobják magukat és gyakran leverik a mércét. Én nem általam magam hiú reményekkel. Eleinte persze - istenem, az ember fiatal és tüzes - én is bizom a jövőben, sasszemekkel mérem a távolságot, meg a mérce magasságát: apró léptekkel kezdem, nekilódulok s már látom magam, repülve lebegni a mérce fölött. De az utolsó pillanatban bölcs rezignáció fog el, közvetlen a mérce előtt - micsoda ostobaság, gondolom és szerényen, mint egy ibolya, lehajtott fejjel bujok át alatta, olyan ember szelíd és megadó modorában, akinek eszeágában se volt ugorni, csak egy kicsit sétálni akart.”

Nézzük csak, mi van, először is lógok a szeren, de ez már egy végső lógás.  A fiatalemberhez képest, én már sok mindent megcsináltam, de sikertelenül. Ugyanakkor már nincs sok időm hátra, annyi biztosan nincs, mint neki. Látszólag ez egy sokkal reménytelenebb helyzet. Sajnos nemcsak látszólag. Viszont még akármi is lehet.

Például, holnaptól elkezdek valahogy szépülni, erősödni és fiatalodni. A családom is elkezd tisztelni, talán még tanácsokat is kérnek. Talán lesznek igazi barátaim is. Ráadásul az eddigi találmányaim, írásaim valahogy elismertek lesznek.

Az egész világ megismeri őket. Vagy még jobb lenne, ha holnaptól kezdve, valahogy megszállna az ihlett, és hetek alatt valami csodálatos művet alkotnák. Egy aranykönyvet, olyant aminek a címe is már behatol az emberi fejekbe.

És tartama pedig olyan lesz, mint legfinomabb, örökké kívánatos ennivaló, csak éppen szellemi értelemben. Közben azonban egy csodálatos dalsorozatot is alkotnék. Mondjuk egy világsikerű muzikelt. Na meg egy filmet is, egy többszörös Oscar díjast, mondjuk, én lennék a férfi főhős.

  

„Lógok a szeren.

Utóvégre, ha meggondoljuk, tulajdonképpen micsoda marhaság az egész - ez az egész intézmény, melyben minden arra megy ki, hogy az emberi testrészek közül lehetőleg egy se maradjon azon a helyen, ahová az isten teremtette, hanem lehetőleg olyan helyzetet foglaljon el, amelyre az illető testrész soha életében nem számított. Két lábam a levegőben kalimpál, térdem kifordul, csuklóm becsuklik, hajam a szemembe lóg, a vér a fejembe tolul - a padló felszalad a plafonra és tótágast állanak a falak. S ehhez az undorító és lehetetlen állapothoz, mig kilógó nyelvvel keresem az egyensúlyt s próbálom áthúzni hasamat a vékony vasrúd mögött, teljes bizonytalanságban afölött, vajjon a föld, vagy a csillagos ég felé közeledem-e - ehhez az állapothoz valaki, egy vad külsejü férfi állandóan bömböl valamit felém - „homoríts!” „homoríts!” ezt bömböli s az én vérbeborult értelmem távolról sejti csak, mit ért ez alatt a szó alatt - valamit ki kell feszíteni, igen, valamit behajtani és valamit kiegyenesíteni, - de hogy mi legyen az, láb, derék, csipő s ha azt már tudom: vajjon melyik irányban keresendő az illető testrész: - minderre, ugy-e, nem kívánhatjátok, hogy válaszoljak, ilyen állapotban. Rugok egyet, előre vagy hátra, mindegy - kinyitom a szájamat, a szemem becsukom - undorral és kétségbeesve eleresztem kezemmel a szert és hátam nagyot nyekken a vastag szőnyegen. Hála istennek - nevethettek már. Az ördög vigye az egész tornaünnepélyt, a benevezést, az első díjat - majom lesz, aki megnyeri.” 

Én még nem engedtem el a szert, igaz ez nemcsak rajtam múlik. De én is egyre inkább szégyellem magam, de nem azért mert le fogok esni, - hanem azért mert minek is álmodozom, minek is áltatom magam? Ahogy így végiggondoltam az óhajaim, rájöttem, egyiket sem kívánom úgy igazán nagyon, mindent feláldozva. Tulajdonképpen nem is szeretnék híres lenni, annál én lustább és szégyenlősebb vagyok. Mondjuk, ha szép lennék, remek előadó képességgel párosulva, akkor nem lennék ennyire szégyenlős. De a lustaság, lehet h megmaradna. Meg aztán úgyis jön a boldogságkiegyenlítő rendszer, aminek a lényege, h minden jó és minden rossz három napig tart, mert aztán az lesz a megszokott. Meg aztán ez szorongás, ez a rémálom-nyomás annyira hozzám nőtt, h talán hiányozna, ha nem lenne, - most már úgyis késő. Meg aztán sokan mások is hasonló cipőben járnak. Jó egy kicsit az átlag alatt vagyok, de nem sokkal. Tehát úgy néz ki, én is elengedem a szert, aztán engedelmesen lehuppanok, beleesek valami olyan dologba, amiről senkinek nincs semmi fogalma, - csak reménykedhetem, ennél rosszabb nem lesz.

illusztrációk, könyvborítók saját rajzok

 

Karinthy utópiái

Karinthy utópiai

Kivaghy:

Köszönöm Wells írótársamnak ezt az értékelést. Időrendi sorrendben haladva most Karinthy Frigyes két nagyszerű könyve következik.

Meg is kérem Karinthy barátomat h. Értékelje ill. elemezze a műveit.

Karinthy:

Az első könyvem cime:

Utazás Faremidóba.

Ez az ország neve, pontosabban dallama, mert itt élő gépek, (robotok)  dallamokkal kommunikálnak egymással. Pl. fa-re-mi-dó zenei lejátszása  jelenti az országuk egyben a bolygójuk nevét.

Az értelmes, önálló akarattal, személyiséggel rendelkező robotok problémája az utópiák egyik fő témája. Tudom, h. Kivaghy barátunk nem hisz az ilyen robotokba.

Kivaghy:

Igen, abban nem hiszek h az ember létre tudna hozni ilyen robotokat, hiszen az ember még az mesterséges érzelem szikráját sem tudta előállítani. Tehát az érzelmek eredetét illetően teljes sötétségben van. Most ezt nem fejtem ki bővebben. A másik idekapcsolódó elméletem, h, érzés, érzelem nélkül nincs önálló akarattal, önálló személyiséggel rendelkező értelmes lény. Másképpen, érzelem nélkül csak programozott, irányított önállótlan, nem valódi értelem létezik.  

Viszont azt soha nem vitattam h valahogy kialakulhatnak robotszerű értelmes és akarattal érzelmekkel rendelkező élőlények. Tehát elképzelhető valamiféle Faremidó, és benne élő robotszerű lények, főleg egy másik bolygón.

Karinthy:

Tulajdonképpen én sem a robotok előállításának problémájáról írtam, hanem a tiszta logikával, (kevés érzelemmel) rendelkező lényeket, azok békés életét akartam szembe állítani a szeszélyes zavarosan gondolkodó emberrel, és azok szenvedő életével.

A könyvem pedig röviden arról szól, h a két népre, a jó robotokra, és rossz szolaszikra  oszló  világban (idegen bolygón) megjelenik az ember vagyis Gulliver.

Kétségtelenül a könyvem elején és később is elmélkedem arról, h. a gépek világa, főleg a logikus gondolkodása feltehetően az embernél magasabb szintű, ami nem nagy kunszt, mivel az emberé meglehetősen alacsony szintű. És arról is elmélkedem h. a gépek ill a szervetlen anyagokból felépült lények, mint szerkezetek is tartósabbak értékesebbek, kevésbé romlandók, mint az emberek. De azt nem állítom sehol, hogy itt a földön a robotok világa váltja fel az emberi világot.

Szóval az értelmes gépek (robotok) világába (feltehetően másik bolygó) csöppen Gulliver.

Ez egy békés zenélő remek világ, és a nyihahákhoz hasonló békés, értelmes, praktikus (a jó életen gondolkodó, azt szolgáló,) tehát jóindulatú lények élnek, pontosabban működnek itt. Ami pedig az értelem-érzelem problémakört illeti, az általam leirt idegen lényeknek is igen erős értelmük és csak kevés kiegyensúlyozott hektikusságtól szenvedélyességtől mentes érzelmük van. De az jóindulatú békés érzelem. Indirekt én is azt mondom: azért tudnak értelmesek, józanok békések valamint jóindulatúak maradni, mert érzések érzelmeik kiegyensúlyozottak, szabályozottak higgadtak.

De könyvben megjelennek a rossz lények is,  ember formájú növények alakjában.

Amely növényi népet a robotok szó-la-szi-nak neveznek. Tehát megjelenik a klasszikus Gulliver könyvek szerkezete. A rosszak, a jók és Gulliver vele pedig emberek.  A jó robotok (gépek) nyelve nem más, mint maga zene, vagyis egy dallamsor három - négy öt hang  jelent egy szót, pl. fa-re-mi-dó, ami egyébként az ö világuk elnevezése.

Amikor Gulliver az emberi gondolkodásról beszél a gép házigazdájának, - Mi-dó-re házigazdának  a beteg (elromlott) robotok jutnak eszébe:

Az ilyen beteg szolaszit onnan lehet megismerni, hogy a szeme befelé fordul; zavart és lázas szavaiból kiderül, hogy a saját agyát látja a világ helyett, amit látni kellene, s úgy beszél agyáról, erről az egyszerű és jelentéktelen műszerről, mely csak használata révén ér valamit, mintha az volna maga a világ. 

Itt is eljönnek az érzések érzelmek, mint alapvető betegítő dolgok.

Persze indirekt, megint az emberről van szó. Az emberi hüleségről van szó.

És akkor a mögöttes mondanivaló tekintetében elérkeztünk a háborúkhoz, pontosabban az első világháborúhoz. 1915-16-ban írtam ezt a könyvet, egyébként 28 évesen. Azt hiszem ez az emberi baromságcsúcs, mármint az első világháború kényszerített a folyamatos írásra. Bár a második világháború borzalmasabb volt, annak hideg előszelét is éreztem, de azért az első volt az emberi kegyetobaság teteje. Mit gondolhattak azok a nemes jellemű, jót akaró honfik, és honlányok akik lelkes szívvel meneteltek a háborúba és öltek meg ismeretlen, nekik nem ártó katonákat, embereket.  Ők nem voltak gonoszok, mégis úgy sodródtak hatalmas gonoszságba, h. talán ők maguk sem voltak ezzel tisztába. De persze ez nemcsak 1914-s években jellemző végigkíséri az emberiséget.

De mégis mikor bármilyen emberi közösségi ostobaságról van szó, eszünkbe juthat: nincs min csodálkozni, hiszen „jóemberek” milliói még az első és második világháborúra is képesek voltak. Egyébként az első világháború azért volt csúcsbaromság, mert nem volt, kimondott agresszor és védekező, mindenki lelkesen a haza nevében egymásnak esett. Ráadásul mindez egy  fejlődő világból alakult ki.

Huxley:

Na itt jön az érzelem torzítása: mert a nemes jellemű honfik, honnők, mondhatták: de hát a hazát meg kell védeni, és az igazságot is, a bűnösöket meg kell büntetni, nem leszünk megalkuvók, - ha nem így teszünk elfajul a világ. A jó szándékú szinte nemes lelkületnek érzelmei ugyanúgy ostoba ártáshoz, háborúhoz vezethetnek, mint a gazemberek érzelmei. Egyszerűen, azért mert az érzelmek felülírják az ésszerűséget. Azon ésszerűséget, melyek a jó, kellemes élet kialakításához szükséges.

Ráadásul a gazembereknek is vannak érzelmei, melyek eleve ártalmasak. valamint a gyáváknak, megalkuvóknak is vannak érzelmei, melyek szintén ártalmasak.  Tulajdonképpen három oldalról záródik a csapda: egyik oldalon vannak a megalkuvók, gyávák, birka és szolgalelkűek, ill. ezen az érzelmek. Aztán vannak az igazi szemetek gonoszok, önző aljasok, ill. ezen érzelmek. Ráadásul a gazemberekből is többféle van, vannak a sunyin vagy nyíltan uraskodók, vannak a felületes bunkók, és vannak az akarhatnék-vezéreltek. Ez egy olyan kelepce, karám amiből nem tud a szeszélyes érzelmekkel bíró ember emberiség kitörni.  A probléma az, h. az igazi szemeteket, aljasokat a másik oldal le tudná győzni, ha nem harcolnának egymás ellen. De harcolnak és kialakul a megoldhatatlan helyzet.

És a harmadik oldal, a jóindulatúak érzelmei, melyek természetüknél fogva, túlzóak szenvedélyesek, majd gyakran elvaduló, bosszúálló érzelmek alakulnak ki.  Erre mondjuk mi néhányan, h. a bajok alapvető forrása, a szeszélyes rossz romlott érzelmek. A jó nemes, fegyelmezett mértékletes érzelmekkel nem lenne baj, csakhogy az érzelmi keveredést átbillenést csapongást szinte lehetetlen akadályozni, ezért magával az érzelmi rendszerrel van baj.

Karinthy:

Tulajdonképpen az én könyvem a faremidó is ezt fejtegeti. A könyvben kifejtett elmélet, amit végül is egy okos és nagyon öreg, de soha nem öregedő gép mond el, - lényegében Swift példaképem elméletének továbbgondolása. Swift könyve szerint, a helyes természetes fejlődés a legmagasabb foka a nyihaha nép kialakulása, és csak valamilyen hiba következtében került az ember a legmagasabb fokra. Ennek általam elképzelt változata: az erős egészséges és értelmes, célszerűen önmagukat nem pusztító gépeknek (robotoknak) kellett volna létrejönniük, ez lett volna a természetes evolúciós fejlődés, de hiba történt. Az alantas szerves anyag, az élő anyag, mint egy betegség megfertőzte a föld bolygót és terjedt, „fejlődött”. A szerves élőlények eleve alantasak szinte életképtelenek, mert rossz ösztöneik (nevezhetjük érzelmeknek is) többek között arra késztetik őket, hogy egymás elfogyasztása által biztosítsák a fennmaradásuk. Tehát amíg a gépek külső szervetlen anyagok felhasználásával biztosítják a faj és létfenntartást, és csak a tudatuk (szintetikus agyuk) az értelemszervük fejlődik, addig az élőlények csak egymás kinyírásával tudják biztosítani a faj és létfenntartást. A majomból átalakuló fejlettnek értelmesnek mondott embernél, (ősembernél, előembernél)  pedig az történt, hogy megmaradtak ezen alantas önpusztító ösztönei (érzelmei) de mellette kialakult a tudatszerv, vagyis az értelemre képes agy. Viszont ez a két szerv két funkció állandó ellentétben áll egymással és valójában a tudat az értelem nem képes helyesen funkcionálni, tehát fennmarad az önpusztítás. Sőt ez az önpusztítás most már gondolkodással támogatva, a modern fegyverekkel sokszorosára nőtt. Az első világháború ezt bizonyítja.  

A könyv cselekménye nem túl mozgalmas, ezek az okos békés robotok szépen békésen barátságosan muzsikálva szervezetten éldegélnek a világukba, amit készségesen bemutatnak a közéjük keveredett Gullivernek. Illetve Gulliver és robot tanítója barátságosan beszélgetnek, elmélkednek, filozofálnak, éppen a fenti problémákról, vagyis az élet különböző formáiról, felfogásairól.   Amikor pedig Gulliver a saját világával akar dicsekedni, akkor a gépek felvilágosítják: eszünk ágába sincs ilyen alantas népséghez hasonlítani, aki jelenleg is háborúzik – majd megmutatják a szuper távcsövükben tisztán  látszó, földön zajló véres háború aktuális jelenetét. A végén, ahogy szokott lenni Gulliver a robotok segítségével hazautazik. Szóval nem túl izgalmas cselekmény, de a mondanivaló erős: az ember egy meglehetősen alantas önpusztító élőlény.  

Kivaghy:

Az író és a könyv nagyfokú tisztelete arra motivált, h a könyv hangulatát kifejező illusztrációt, ill. könyvborítót rajzoljak. Annál is inkább mert a meglevő illusztrációk igen csak sekélyesek. Mindkét könyv boritóját megrajzoltam, itt láthatók:

Karinthy:

A másik, második utópiám 1921-ben írtam természetesen ebben is benne van az első világháború, sőt az utána következő zaklatott időszak is.

Capillaria – azaz utazás Capilláriába.

Alapvetően ugyancsak a Gulliver könyvek struktúráját követő könyv.

Egy tengeralatti világ ahol Gulliver csak mű kopoltyúval tud élni. Szóval Gulliver egy víz alatti világba kerül, a gyönyörű óriási két méteres áttetsző bőrű nők országába. Amely országba egy másik, átlagosan kb. 20 centiméteres lény, faj is él, többnyire elkülönítve szolgasorba, silány körülmények közt. Akik második látásra szárnyas-lábas férfi himtagra hasonlítanak, mint később kiderül nem véletlenül, mivel valóban a férfi nem csökevényesedett tagjai.

Ez valóban mese lenne, ha nem lenne erős a társadalmi mondanivaló. A könyvben megjelenik a Gulliver könyvek hármas felosztása: vannak a felsőbbrendű, nemes  lények, a nők, vannak a hím nemi szervre hasonlító alantas férfiak, és valahol középen Gulliver azaz az emberek. Nők azaz az ohiják  szépek, gyakorlatiasak, csak a valóságos örömöknek élnek, tehát békések könnyedek, praktikusak, mindez egyfajta bölcsességet is jelent. Bár nincs nyíltan megfogalmazva, de a jelekből ítélve, és logikusan is, csakis leszbikusok lehetnek.

A férfiak azaz a bullok pont az ellentétei a nőknek. Csúnyák, gyengék, eszement elméleteket gyártanak, megvalósítatlan célokért küzdenek, keservessé, nehézzé teszik saját életük, szóval mindent összevetve ostobák.

Egyébként a lenézett megvetett bullok valójában nélkülözhetetlenek, ők szolgának, ők építkeznek, sőt őket eszik meg a nők, tehát a táplálkozást is ők biztosítják. Sőt nélkülük szaporodás fajfenntartás sem lenne, amit persze a nők nem ismernek el. Valójában a nők megeszik a férfiakat velük együtt azt a férfivelőt, ami szükséges a teherbe eséshez.  Majd a nők lányokat szülnek elevenszüléssel, de a tengerbe kerülő placentába apró peték sokasága hemzseg, amiből viszont a bullok a férfiak jönnek létre.

E könyvben azért nem teljesen a nemes jelleműek állnak szemben az alantas jelleműekkel, inkább a női gondolkodás, életérzés és a férfigondolkodás és életérzés szembeállítása történik. A férfiak túlbonyolított, egymással hadakozó társadalomban élnek, és képtelenek túllépni bizonyos ellentmondásokon. Az egyik ilyen ellentmondás, h a szerelem, vajon egy profán hétköznapi, testi dolog, avagy valami magasztos, lelki, költői szárnyalás. Egyszerűbben: felnézzenek, vagy megvessék a nőket, az ohijákat? Amely problémát jószerivel a nők, ohiják nem is értik, ők egyértelműen lenézik a bullokat, ill. a szerelmet a maga valóságában fogják fel.   A mindent túlbonyolító férfiak viszont különböző eszement megoldásokkal próbálják a maguk által gyártott problémát megoldani.

Mint minden Gulliver könyvben, ebben is lényegében az emberi problémák, ez esetben az emberi nő-férfi problémák jelennek meg, egy másik nép (idegen lények) életébe átültetve. Az átültetés által kiélezetten parodisztikusan megmutatva.

Eleinte az ohiják és különösen a királynőjük Gullivert maguk közé tartozónak nézi, aztán sokasodnak a gyanús jelek. Az első ilyen gyanús jel, h Gulliver szerelmes lesz a királynőbe és ez Gulliverből, ahogy a bullokból is (és általában a férfiakból) zavaros esztelen beszédet és cselekvéseket vált ki. Valójában Gulliver is belekerül abba az ellenmondásba, hogy nemi vágyat érez, de ezt szégyellve és ellensúlyozva, kezd el ostobaságokat beszélni és cselekedni. A végső lebukás viszont akkor következik be, mikor a királynő meglátja Gulliver izgalomba jött hímtagját, amely egyértelműen a bullokhoz volt hasonló. Ezután a bullok közé száműzik, kiknek túlbonyolított zavaros viszálykodó társadalmába viszonylag gyorsan beilleszkedik, igazolva h. végeredményben azonos nemhez, fajhoz tartozik. A bullok társadalmának örült kaotikus társadalmának leírása, persze az 1920-s európai társadalmak paródiája. Na meg általában az emberi társadalmak paródiája. Egy olyan hüleség-halmaz, mely bizonyos rövid távú logika alapján, akár ésszerűnek is tűnhet. Bolond beszéd (cselekvés), de van benne ráció – a nagy drámaíró gondolatát idézve pontatlanul. Bizonyos kifacsart ráció. Ezt a fejezetet persze a háború és a háború utáni évek őrült zavaros viszonyai „ihlették”.

Aztán a szokásos befejezés, véletlen megmenekülés után hazakerül.

A szokásos mondanivaló az emberi gyengeség, itt kiegészül a nő-férfi (férfi-nő) kapcsolat társadalmi vonatkozásaival, ill. azok lehetséges alakulásával. Egyébként az utópia irodalomnak van egy ilyen része, melynek ez a fő témája. A jelenlegi 20. századtól megfigyelhető tendencia mindenképpen a patriarchális társadalomból a matriarchális társadalomba váltás. De ennek pontos menete és eredménye megint egy érdekes képzeletmozgató téma. Én ezt képzeltem el, pontosabban egy ilyen szélsőséges alakulás, (a nők fejlődnek a férfiak korcsosodnak) veszélyére hívtam fel a figyelmet.   A férfiak korcsosodása szellemi értelemben nem az elbutulás, hanem a rögeszméik egyre zavarosabbá válása.

Huxley: Véleményem szerint a nő-férfi közötti különbség túl van misztifikálva, szóval el van túlozva. Kétségtelenül a nők kecsesebbek  simulékonyabbak nemcsak testileg de lelkileg is. A férfiak pedig durvábbak faragatlanabbak, A nők kecsessége azonban nem jelenti, h. kevésbé lennének kemények szívósak akaratosak, kegyetlenek. Karinthy írótársam is részben erről írt. Az is igaz, hogy a nő-férfi probléma alaptémája, h. mekkora legyen ez a viselkedésbeli (szerepbeli, helyzetbeli)  különbség. Valójában az eredendő, alapvető különbség akkora mint az állati létben meglevő. Hiszen higgyük el, az ember az állatvilágból fejlődött. Érdemes tehát megnézni, h egy majomcsapatban, egy oroszlánfalkában hogy néz ki a nőstények helyzete szerepe viselkedése és a hímek helyzete, szerepe, viselkedése Egyrészt az említett kecsesség, rugalmasság, másrészt a gyerekszülés, szoptatás, fokozottabb gyerekgondozás határozza meg a nők viselkedését, egyben szerepét és társadalmi helyzetét. A férfiak pedig a védelmező harcosok, a vadászok, de meglehetősen darabosak, vonalasak, és híján vannak a hétköznapi rációnak. Vagyis a hímek, férfiak elvontabbak, kevésbé egyszerűek, aminek van előnye is, hátránya is. Ez az eredendő hím viselkedés. 

Szexuálisan pedig a férfiak az első kezdeményezők, de csak fél fokkal, szinte azonos intenzitással keresik egymás tetszését, ill. a párosodásban való részvételt. Ugyanis mielőtt a hím udvarolni kezdene, a nőstény már rejtetten kacéran kelleti magát, tehát a kezdeményezés egyfajta tyúk-tojás vita. Szó sincs arról, h. a durva hím szinte megalázza a szegény nőstényt, ahogy egyes jogvédő hölgyek próbálják a viszonyokat beállítani. Az állatvilágban is szerepek vannak, de nincs, nem is lehet alul-felül rendeltség. Ez tehát az eredendő alapvető nő-férfi viszony, illetve különbség, ami mint egyfajta ösztön, érzelem, áttevődik az emberi létre is. Mondhatjuk a természet okos, mert alapvetően a nő és a férfi kiegészíti egymást, egyik sincs uralkodó, meghatározó helyzetben. Mondhatjuk, egyfajta munkamegosztásról, szerepmegoszlásról van szó. Az emberi értelmesedés az alapvető ösztönviszonyon nem változtat. Ami változás történelmileg megfigyelhető: az azon szokás, kultúra mesterséges változtatása, h az alapvető nő-férfi különbségek közelítsenek, egymáshoz csökkenjenek, vagy távolodjanak, növekedjenek. Az alapvető eredendő nemi vonatkozású különbségeket hol növelték, hol csökkentették. Egyébként a túlzott növelés is káros, és a túlzott csökkentés (egybemosás), is káros. A 21. században mindenáron el akarják törölni a különbségeket, minden áron a nőket férfiasítanák – mondván h ez az egyenjogúság. Ami persze egy baromság.  De mindez csak a nemi szerepekre igaz.

Ha viszont a nemi szereptől eltekintünk, akkor az a gyakori alapvető hiba, h a nőt és a férfit egészen más lénynek nézik. Pedig eltekintve a nemi szereptől közel egyformák.

A nők is a férfiak is emberek, az alapvető emberi gyengeségek, erények mindkét nemre egyformán jellemzők. A szexuális vágy, a kíváncsiság a féltékenység az önzés és még hosszan lehetne sorolni, mindkét nem sajátja. A nők is esendő emberek a férfiak is. Eltekintve néhány al-tulajdonságot, nincs különbség, a különbségek felnagyítása hiba és káros. Hát ennyit szólnék a témához.

Kivaghy:

Köszönjük, de én még visszatérek Karinthy méltatáshoz.

A Capillaria könyvhöz is készítettem egy illusztrációt, ill. könyvborítót.  Szintén megpróbáltam úgy megrajzolni, hogy tükröződjön belőle a könyv lényegi  tartalma, ill. a hangulata.

Ezek után pedig az utópia témából kilógva a zseniális „Tanár úr kérem” c. könyv előtt tisztelegnék. Konkrétabban a „Lógok a szeren, c. írás előtt.

Mindenkitől előre is elnézést kérek a faramuci abszolút nem illeszkedő kitérő miatt. 

H. G. Wels - A vakok országa

 

H. G. Wels – A vakok országa.

Kivaghy:

Időrendben H.G. Wels – A vakok országa c. kisregény következik, hiszen ez 1904.be íródott. Wels pedig korábban élt mint pl. A. Huxley, és a többi itt elemzésre kerülő író.

Most mikor kb. 50 év múlva újra elővettem a könyvet, és újra elolvastam, egyik ámulatból a másikba estem. Először is másképp emlékeztem a könyvre. Az nem csoda, ha bizonyos részletek teljesen kiestek, de az meglehetősen érdekes, h olyan részletekre emlékeztem, amelyek e könyvben nem is voltak benne. És a fejembe képzelt befejezés is egészen más, én ugyanis meg mertem volna esküdni, h végül is alávetette magát a megvakító műtétnek, és onnan viszonylag elégedetten élt a vakok országában.  A másik meglepetésem, h a Wikipédia erről a műről semmit sem ír, holott hangos könyv viszont készült róla. Film nem, pedig ideális filmtéma.

Kivaghy:

Sok mindent írtál ugye kedves Wels, itt egy kis idézet erről:

A maguk korában a scientific romance műfajába sorolt korai regényei – mint Az időgép, a Dr. Moreau szigete, A láthatatlan ember, a Világok harca, az Emberek a Holdban, a The Sleeper Awakes – jó néhány maradandó új témát vezettek be a science fiction irodalomba. (Mindből film is született, kivéve a The Sleeper Awakes-t.) Írt nem fantasztikus regényeket is, amelyek elismerést arattak, mint a Kipps és az Edward-kori hirdetéseket kigúnyoló Tono-Bungay.

Több tucat novellát írt, amelyek közül a legismertebb A vakok országa (1904). Az új gyorsító című novellája ihlette a Star Trek A gondolatnál sebesebben (Wink of an Eye) című epizódját.^[4]

Meglepő lehet, h. itt utópiákról beszélünk és Welsnek több kiváló  utópisztikus könyve van, és mégis egy olyan könyvet szedek elő, amely csak nagyon halványan kapcsolható az utópia irodalomhoz. Miért? Mert nem akartam kihagyni ezt a remekművet. Mondjuk úgy h a nagy utópiaszerző  íróról H. G. Welsről e könyvén keresztül emlékezem meg.

Wels:

A könyv tartalma dióhéjban annyi h. egy a külvilágtól  elzárt völgyben már generációk óta egy betegség folytán, vakok születnek élnek, ez a természetes állapotuk, el sem tudnak képzelni mást, hiszen ebbe születnek ebbe élnek. Már ez az alaptéma is az egyik meghatározó filozófiai problémakör. Az emberi érzékelés, ill. tudás mennyire korlátozott? Lehet, hogy az ember a látó ember is, egyfajta vakok országában él, csak nem tud róla? Az állatvilágban egyébként vannak olyan érzékelések érzékszervek, melyekkel az ember nem rendelkezik. De az is lehetséges, h akár tízféle érzékelés is létezhet, az objektív valóságban, a világmindenségben. Mi minden lehet az objektív valóságban, a világmindenségben? Szinte minden, de csak az számít, amiről mi emberek, ill. én, mint saját tudatomba zárt egyén tudatosan tudok. Tehát úgy tudok, hogy érzem, sőt át is érzem. Egy születésétől vak embernek nem lehet elmagyarázni, milyen a kék szín, vagy bármely szín.

De visszatérek a könyvre, szóval az érzékelés-tudat problémával is foglalkozik a könyv.  De a könyv fő témája ennél is izgalmasabb problémakör.  Ugyanis ebbe a völgybe a vakok országába egy látó kerül, aki először örül h majd „ő lesz vakok között a király” viszont ezzel szemben kiderül h ő lesz a leginkább megvetett tagja a társadalomnak. Gyakorlatilag a következők történnek: a vakoknak olyan érzékennyé vált a többi érzékszerve (hallás, szaglás, stb.), hogy szinte pótolják a látás érzékszervét. Nem teljesen érik el a látó összesített érzékelési szintjét, de 90%.ban. Viszont a főhős ezt sem tudja, nem is akarja kihasználni. Nem tudja, mert a vakok mindent sötétben végeznek (nappal alszanak) és őt is erre kényszerítik. Másfelől a vakok, mint általában az emberek összefognak, összekacsintva hazudnak csakhogy maguk előtt is titkolják hibájuk, gyengeségük. Mint általában az emberek, nem tudnak maguknál okosabb, tehetségesebb lényt elképzelni. 

Valójában van egy még mélyebb problémakör, de mielőtt erre rátérnék, elmondom: mindenki hibásan értelmezi a könyvet, aki a „ne becsüld le a látszólag esendőbb, fogyatékos embertársad, mert nagyot koppanhatsz” tanulságot vonja le az írásból. Természetesen nem szabad a fogyatékosokat lebecsülni, de ez a könyv nem erről szól. Mert a főhős, ha nagyon akarná, azért ki tudná használni a magasabb rendűségét. Ez többek között akkor is kiderül, amikor közelharcban viszonylag könnyen legyőzi a vakokat. Szóval, ha állandóan harcolna, ravaszkodna, háborúzna, akkor mint félt-utált lény akár uralkodhatna is. Csakhogy főhős ezt nem akarja, ő szeretetre vágyik, egymást tisztelő összetartó közösségre vágyik, a közösség megbecsült tagja szeretne lenni. Ezt viszont éppen a furcsaságnak nézett magosabb-rendűsége miatt nem tudja elérni.

Visszatérve a lényegi problémára: az okosabb, szélesebb látókörű, a többieknél különlegesebb tehetségesebb és egyébként jóindulatú ember miért nem tud érvényesülni a vakok, azaz, az emberek országában?  Tulajdonképpen itt elsősorban arról van szó, hogy a fősodornak, a többségi akaratnak van egy bedaráló, adott esetben kiközösítő ereje. És ez az erő nemcsak a rosszakra van bedaráló, ill. kiközösítő hatással, hanem az átlagnál jobbakra is.

Nyilvánvalóan a vakok országa, az emberek országát jelképezi. A történelemből rengeteg példát lehetne sorolni, h az átlagnál jobb, okosabb tehetségesebb emberek kénytelenek voltak a többséghez igazodni, kénytelenek voltak megalkudni, vagy ha ezt nem tették, akkor megvetésben kiközösítésben, büntetésben lett részük. Itt van mindjárt a legnyilvánvalóbb, a legtragikusabb, Jézus példája. Jézus a legkiválóbb, mégis  a leginkább megvetett ember lett. Jézus nem alkudott meg, és nem is használta az erejét. De hosszan lehetne folytatni a sort. Sok kiválót megbüntettek, esetleg megöltek, mások kénytelenek voltak megalkudni.

 Sőt, nem is arról van szó, h a középszerű tömeg nem ismeri fel a kiváló tulajdonságot, hanem arról h. felismerik, de éppen a felettük álló tehetség ami kiváltja az ellenszenvüket. Vagy inkább is-is, egyesek nem ismerik fel, mert olyan távol áll tőlük, a tehetség, különlegesség, h nem látják, értik miről van szó.  Mások pedig kapizsgálnak valamit, de ez, az irigységük miatt visszájára fordul, és a különb embert, inkább a rendet, szokást háborgató eltakarítandó fura alaknak tartják.

Ehhez én még hozzáteszem, itt nemcsak Jézusról, Galileiről, Morusról és még hosszan elehetne sorolni az igazságtalanul megítélt zseniket, hanem szinte minden emberről szó van.  Mert szinte minden ember valamiben tehetséges kiváló, de ez azt is jelenti, hogy más, mint az átlag.

Van, aki ebbe jó, van, aki abba jó, de a múlt és jelen társadalma akarva-akaratlan a középszerű, sőt alacsonyabb szintű egységesítésre törekszik. A kiválók kiválósága pedig kihasználatlan marad, ami ennél is rosszabb ez lelki szenvedést okoz nekik. Ez az emberiség egyik problémája. 

Ezt a problémát mondja el a könyv nagyon egyszerűen, képletesen. A vakok közé keveredett látó is szembekerült a büntetés, a kiközösítés, avagy a megalkuvás problémájával.

A vakok népe, (szintén emberek), is, csak mint az átlagos emberek, társadalmak, ahelyett h a különleges tehetségű látó embert megbecsülték volna, inkább saját szintjükre húzták, bedarálták, lenézték, és féltek  is tőle. És mivel sokan voltak és szinte mindannyian lehúzó bedaráló akaratúak voltak (még ha nem is tudatosan) is, így hát érvényesült is ezen szándékuk.

Viszont ez a félelem nem alaptalan, mert az is igaz, hogy a különleges képességű emberek nem feltétlen jó emberek.

Nagyjából lényegében erről szól a könyv. A könyvnek nyitott befejezése van a főhős mászik kifele a katlanból a vakok országából, de nem lehet tudni ez sikerül, vagy úgy jár mint korábban, - kénytelen visszamenni és azt tenni amit a vakok társadalma akar, legalábbis amennyiben a közösség megbecsült tagja akar lenni. A vakok társadalma pedig,  ha nem is direkt, de indirekt kényszerrel, el akarja venni a látását, a különleges képességét, magukhoz hasonló embert akarnak kialakítani.

De talán még ennél is van egy fontosabb tanulsága a könyvnek.

amit így foglalhatunk össze: az ember mindig abból indul ki, amiben él, amit megszokott. A vakok a maguk kis, bizonyos értelemben csonka, sérült társadalmában egészen jól megvannak. Érdemes e egyáltalán fejlődésről, boldogságról beszélni?  Vagy mindig kialakul egy megszokott elfogadott szint?  A vakok társadalma nem akar nem is tud előrébb lépni. És általában az ember, az emberiség? Nos ezt a kérdést érdemes kielemezni.

Ez tehát nem utópia, bár itt van egy különleges ország, ez inkább egy példa-történet.

Van itt azonban még egy problémakör, mely szintén végigvonul az utópiákon.

Ez a problémakör pedig a becsületes értelmes, tehetséges ember boldogsága, ill. boldogtalansága.

Úgy tűnik nincs olyan társdalom, életmód, amely tartós boldogságot adna, az értelmes önállóan gondolkodó becsületes jó szándékú az átlagnál kevéssel tehetségesebb embernek, pl. Gullivernek. A nyihahák képesek boldogok lenni, a hinek is. De az ember az emberhez hasonló lények, yehuk, behinek, stb. nem képesek.

Jó, de ebben benne lehet az emberi természet is. Egyfelől az ember nem sokat tud kezdeni a természet igazságtalanságaival, pl. h egyesen szépnek szerencsésnek, tehetségesnek egészségesnek, születnek, ráadásul jó helyre. Mások pedig éppen ellenkezőleg. Ez azért főleg ha nem vagy a szerencsések klubjának tagja, azért elég frusztráló. Aztán ott van a másik, az h az ember mindenhez hozzászokik. Ami azt jelenti, h lehet bármilyen élete, azt hosszabb távon közepes-kellemetlennek, érzi. csak néha érez boldogságot, mert a megszokás lehetetlenné teszi az állandó boldogságot, ahogy az állandó boldogtalanságot is. Ettől függetlenül a társadalom az életmód minősége is meghatározza a boldogságot, jólétet. Sőt van egy belső boldogságérzet is, ami szintén szempont.

Egyébként oda akarok kilukadni, h a birka (kicsit butácska, megyek a többiek után, elfogadom, ami van) típusú emberek azért boldogabbak, mint a becsületes értelmes önálló véleményű, a rosszat is látó emberek.

Az én könyvemben például a főhős, aki adottan látó, önálló véleményű, felmegy a hegyoldalba, ott búsul magába, tehát boldogtalan, míg a vakok nagyjából elégedettek. De ez a szempont a többi könyvben is felmerül hol erősebben, hol gyengébben. Pl. Gullivert sem mondanám boldognak mondjuk a nyihahák országában, sem más országban. 

Kivaghy: Rendben van értjük, a szempontot. Akkor kedves barátaim, ha elemzik a könyveiket erre is térjenek ki.

Huxley: Most, már ha jó számolom, elég sok mindenre ki kell térni.

Ha jól emlékszem, akkor többek között, a rendszerre, a ……..

Karinthy: ha időrendben haladunk, akkor én jönnék. Sőt jövök is ragaszkodom hozzá.

Szerintem érdemes időrendbe haladni, mert azért nem mindegy h én milyen könyveket tudtam elolvasni.

A következő oldalakon én,  vagyis  én következem.

Swift és Gulliver

 

Swift ajánlja a Gulliver könyveket

J. Swift:

Egyébként nekem eszem ágában sem volt meséket írni, ezek leginkább felnőtteknek írt paródiák bohózatok, társadalmi karikatúrák. A könyveimben sok kaland, sztori, meseszerű elem van, de ha értő szemmel, füllel, fejjel olvassuk, akkor tele van társadalmi, sőt rendszertani vonatkozással, vagyis ez is az utópiák közé sorolható.  az A természetes olvasói összehasonlítás miatt pedig a jelen társadalmáról is szól.

Több Gulliver kalandot, azaz könyvet írtam.

És én is, ahogy Morus barátom egy új műfajt hoztam létre a Gulliver könyvekkel. Könyveim nyomán, kvázi ihletésemre több Gulliver, pontosabban gulliveri típusú könyv született a világon.

Az alaptéma, hogy egy ember, utazó egy ismeretlen, világba, országba, társadalomba kerül. Ez még nem új,….., de a három, sőt négy oldalról megjelenő társadalomparódia az már új.

Egyrészt bemutatja az adott országot, amely persze részben különbözik, részben hasonlít a földi országokra, mondjuk az 1720-s évek Angliájára. De az 1720-s évek Angliája tágabb értelemben, egy európai ország, még tágabb értelemben egy földi ország. Az új az ismeretlen ország és Anglia összehasonlítása zajlik a könyveimben, persze nem direkt hanem közvetve. Az új ország hasonlóságában is Anglia paródiája (hasonlóan esztelen), de különbségében is az, mert ezek a különbségek általában Angliára nézve hátrányos különbségek.  Ráadásul ebben a különleges ismeretlen országban néha nem egy, hanem kettő nép, kétféle társadalom él, tehát megduplázódik az összehasonlítás. És mindehhez adódik hozzá Gulliver beszámolója a saját országáról, mely azért válik parodisztikussá, mert egy kívülálló hallgatja ezt a beszámolót. Aki a kívülálló szemével, rendkívül furcsállva, hitetlenkedve hallgatja Gulliver beszámolóját a földi emberek életéről, szokásairól, társadalmáról. És mivel logikus okos hallgatóról van szó, ezekre az ellentmondásokra rá is világit. Ráadásul Gulliver, mint egy udvarias, de egyébként tipikus ember, csak ritkán érti a kritikát, többnyire sértésnek veszi.

Nevezzük ezt az egészet egyszerűen négyoldalú társadalomparódiának. Hát ez az én újításom.

Nem akarom dicsérni a könyveimet, egyébként akarom, de én is kiemelném 1720-s években írtam ezeket. Gondoljon csak bele a tisztelt olvasó, és még a 21. században is érdekes és aktuális írások. Na jó ez egyrészt abból adódik, h sajna a világ, társadalmi szempontból édes keveset fejlődött, de másrészt a könyveim nagyszerűségét dicséri, a megmaradó aktualitás.  

Egyébként hallgattam az előző elmélkedéseket, az utópiákról, ill. az utópiák kategorizálásáról.

Az egyértelmű, h a könyveim nem mesék, nem sci-fik, egyebek, hanem utópiák, mert nagyon erős bennük a társadalmi vonatkozás. Éppen az elmondott négyoldalú társadalomparódia miatt.

Sokkal érdekesebb problémának tűnik, legalábbis számomra, ez az utópia-disztópia kérdése. Egyáltalán az, hogyan ítélik meg az emberek az életmódokat, az élet jóságát, a társadalmakat. Engem őszintén meglepett, h az én könyveimet, sokan az elemzők többsége disztópiának tartotta. Nem azok. De miért csodálkozom, amikor Morus, utópiáját is sokan disztópiának tartották, tartják. Vagy Huxley, Szép új világ c. könyvét. Ez azért meglepő, mert ezek szerint ezek az emberek, a könyvértékelők a saját világukat, társadalmukat, életüket sokkal jobbnak tartják. És itt most eszembe jut például a 20. század összes borzalma. De a többi kor is csak fél fokkal jobb.

Valamint nekem is eszembe jut Pangloss mester, a Candide c. műből. Tulajdonképpen az emberek jelentős része amolyan Pangloss mester, vagyis nagyjából jónak legalábbis szükségesnek tartja a körülötte levő rendszert, társadalmat, legyen az ilyen, vagy olyan. Többnyire amolyan otthon morgolódó forradalmár az átlagos ember. Tulajdonképpen Gulliver is ilyen, az átlagnál udvariasabb, de amúgy nagyon is átlagos ember, aki mint az emberek többsége szinte büszke az emberi hüleségre. Ennek több oka van, kezdve a falkaszellemtől a tekintélytiszteleten át, a rövid távú kényelmességig, önzőségig, és ki tudja meddig. Még sok gondolatom van ezzel kapcsolatban, de előtte nézzük a könyveim rövid tartalmát.

Sokan az könyveimről is azt mondják, h. disztópiak, szerintük ezek az új ismeretlen országok, pl. Liliputi  szörnyűbbek, mint pl. Anglia. Nem lehet szörnyűbb, mint Anglia, mert a minta Anglia volt.    

Ezek az országok nem meseországok, inkább az ismert országok társadalmak különleges, furcsa, szélsőséges parodisztikus változatai, néha már meseszerű elemekkel vegyítve.

Szélesebb értelemben ezek utópiák, társadalomparódiák, egyfajta jövőelmélkedések.

Ugyanakkor más utópiák témája: milyen lehet a földi a jelen világ a jövőben, persze ez is irodalmi köntösbe.

Mind a két fajta utópia lényegében a társadalomról szól, ezekben a könyvekben az írók csak másodsorban akartak egy érdekes egyéni történetet elmondani, elsősorban a társadalomról elmélkedtek. Az érdekes egyéni sztori, inkább csak a társadalomról való gondolkodás eladható csomagolása.

A Gulliver könyvek tulajdonképpen az utópia egy külön kategóriája, mivel a felsorolt kategóriákba nem nagyon illeszthetők be. Még pontosabban: a Gulliver könyvek, mert a világon sok író követte a formációt, egy külön utópia kategóriát jelentenek.

Van amikor azt sem lehet megállapítani hogy pozitív utópiát olvasunk vagy disztópiát.  Leginkább a jelen kori társadalom paródiáját, karikatúráját látjuk (olvassuk). Könyveimben az „én társadalmam” paródiáját írtam meg,…… de minden követő író, természetesen a saját társadalmát gúnyolta ki.

Utópiának nevezhetjük, (nem mese, nem fantasy könyv), mert a társadalmi vonatkozás jelentősége átlép egy bizonyos határt.

Mindenek előtt látni kell, h. eme könyveket 1720 években írtam méghozzá a klasszikus korai kapitalizmus hazájában, Angliában. Ekkor ott már működött a mai napig is élő két párt-rendszer. És már akkor is megvoltak e rendszernek a hüleségei, csak úgy, mint manapság.  Ez valójában felettébb szomorú, hiába tettem nevetségessé a baromságokon vitatkozó pártokat. Azért felettébb szomorú, mert azóta eltelt több 250 év, de a rendszer hülesége lényegében nem változott.  Az pedig még szomorúbb, hogy a földön többnyire még ennél is rosszabb rendszerek vannak.

Gulliver tulajdonképpen udvariasság, béketűrés szempontjából egy átlagon felüli ember (eltévedt utazó), - abból a szempontból viszont átlagos, h. abszolút elfogadja, sőt lelkesen meséli, bizonygatja  kora társadalmának rendszerének (1720 Anglia) jóságát. És éppen ezek a lelkes bizonygatások leplezik le a „fura”  házigazdák előtt az emberek és az emberi társadalom kegyetlenségét, máskor a logikátlanságát.

Ugyanakkor a társadalomkritikának van egy másik forrása, mert gyakran éppen a házigazdák fura társadalmában fedezhetjük fel az emberi gyarlóságot.

Sőt van a társadalom-kritikának egy harmadik vetülete is, mert Swift néha pozitív országot is bemutat, Ilyenkor természetesen a magasabb szint (így is lehetne csinálni) hozza ki, láttatja meg az alacsonyabb emberi szintet.

A legnépszerűbb könyvem: Gulliver Liliputiban.

A történet egyszerű: az ember egy olyan országba téved, szenved hajótörést, amelynek lakói hüvelykujj méretűek. Egyébként az ország nagyon is hasonlít Swift korabeli Angliára. Az értelmes olvasónak minduntalan eszébe juthat: ha egy földi országba érkezne egy hatalmas, de szelíd óriás, egy kb. 100 méteres, akkor az emberek is hasonlóan viselkednének, mint a liliputiak Gulliverrel.

A könyv jellemző jelenete, az alap-humor, amikor a liliputi király Gulliver tenyerén szónokol, (hiszen a liliputiak akkorák, mint az emberi hüvelykujj) a saját és birodalma hatalmasságáról. A liliputiak magukat, ill. országukat büszke erős nemzetnek, hatalmas birodalomnak tartják,  miközben Gulliver, ha nagyon akarná, akár egymaga is le tudná igázni. Liliputi olyan, mint egy 1700–s években egy átlagos európai ország csak ötvenszeres kicsinyítésben. Gulliver nem is mer a városban járkálni, nehogy véletlenül leromboljon egy házat, vagy rálépjen egy emberre.

Ez a könyv alapvető emberi és társadalom-paródiája.

Az igazi társadalomkritika azonban, ahogy már említettem, az akkorihoz és a jelenlegihez hasonló kétpártrendszer kifigurázása. Pontosabban, ahogy a „tojást a hegyes végéről feltörők pártja” és a „tojást a tompa végéről feltörők pártja” viaskodik egymással.  Tulajdonképpen, ahogy jelenleg is sajnos a pártok csak ürügyet keresnek és találnak, hogy egymást nyüstölhessék, zéró fontosságú baromságokkal piszkálják egymást, miközben a valóban fontos dolgokra már nem jut idő, energia. Láthatjuk, nem az egyes pártokkal van elsősorban probléma, hanem pártrendszerbe van bekódolva az állandó értelmetlen pártcsatározás.

Ezután Gulliver óriásföldre téved.

Ezt a könyvet is úgy írtam meg, hogy állandóan az járhat az olvasó fejébe, ha az 1700-s korba tévedne egy hüvelykujj nagyságú emberke, akkor szerencsés esetben hasonló kalandokat élne át, mint Gulliver az óriások között. Szerencsés esetben, mert az emberek egy fokkal kegyetlenebbek, mint az óriások.

Amúgy egy fordított liliputi, helyzet alakul ki, Gulliver szónokol az óriás-király tenyerén Anglia nagyságáról, és haderejéről.

Valójában az óriáskirály tisztelné Gullivert (nem nagyság határozza meg az eszet), ha Gulliver jó szándékból nem állna elő borzalmas háborús, hódító tervekkel. De előáll, bizonyítván hogy a földlakók felettébb kegyetlen, és mentális értelemben primitív fajt képviselnek.

Ezután több érdekes országba téved Gulliver, mely országok abban zajló életek, a figyelmes olvasó előtt ugyancsak felidézik a földi emberek, a földi társadalmak bizonyos általános gyengeségeit, furcsaságait. Van olyan ország melyben kiderül h. a tisztelt történelmi nagyságok önző, piti, vagy éppen nagyravágyó, de mindenképpen tehetségeteken gazemberek voltak. Van, amelyikben a tudományos akadémia elismerését, nem a tehetség, tudás, valós hasznos teljesítmény alapján osztogatják, hanem ezek ellenkezője alapján. 

Számos utazást, kalandot, országot kihagyva ugorjunk most a becsületes lovak országába. Gulliver utazása a Haunhnm országba.

Avagy; utazás a nyihahák országába.

E könyvemet tartom a legfontosabbnak, annak ellenére, hogy talán a legkevésbé ismert.

Talán ez az egyetlen igazi utópia, vagyis pozitív társadalmat bemutató, a Gulliver könyvek közül. De ez sem a rendszerről szól úgy, mint Morus utópiája, hanem egy erkölcsös, jóravaló, békés, becsületes, értelmes népségről.

Illetve eme országban két nép él, az egyik mint mondtam a jók és velük mellettük a rosszak, a yehuk. Pontosabban a yehuk, az idomított yehuk mint egyfajta vademberek szolgálták a nyihahákat vagyis a jó, okos lovakat. A nyihahák valójában egyfajta fura, ravasz, agresszív, de némely szolgálatra alkalmas állatoknak tartották a yehukat. A Yehuk lényegében a korai embereket, az ősembereket, de tágabb értelemben, alaptulajdonságaikban az emberi fajt jelenik meg. A Yehuk a koszos vadállatok, valójában külsejükben és sok másban is, mentalitásban is nagyon is hasonlítottak Gulliverre tehát az emberre. Pontosabban a kulturálatlan ruhátlan emberre.

A nyihahák ezzel szemben értelmes, bölcs nemes lelkű lények, pontosabban lovak, mivel külsejük, fiziológiájuk szerint lovak. Vagyis a lovak a „bölcs emberek”, és az emberek az „állatok”.

Amikor tehát nyihahákról beszélek, tulajdonképpen arról elmélkedem, hogy milyennek kellene lenni az embernek, hogyan, milyen irányba kellene változni. Tudom, mert nyilván ismerem az írótársaim könyveit, h Szathmáry barátom hin emberei nagyon is hasonlítanak a nyihahákra. Egyébként is már többen el kezdték fejtegetni ezt a témát.  Milyennek kellene lenni az embernek, hogy egyre békésebben, boldogabban, jobban éljen. Az egyik, hogy értelmes békés, nemes lelkű legyen, vagyis a kellemes egészséges életre törekedjen, de ne önző agresszív módon. De ezen kívül fenn is kell maradni, sőt fejlődni is kellene. Vagyis a kazo ösztönön kívül rendelkezni kell a lét és fajfenntartás, sőt a fejlődés ösztönével is. Ugyanis az egyik gyakorlati társadalmi törvényszerűség, h aki stagnál, nem lép előre, az előbb-utóbb a hanyatlás lejtőjére kerül.

De ez sem elég. Az is fontos h. az egyének többsége, akiknek a képessége engedi, a természet és a társadalom asztaláról is egy kicsit kevesebbet vegyenek le, mint amit rátesznek. Ugyanis ha többet vesznek le, akkor kifosztják a természetet, vagy, és a saját közösségüket. Vagyis azért lépnek a pusztulás útjára, mert a saját életterüket teszik tönkre. De a gyengéken (pl. gyerekek, idősek, stb.) vagy az éppen gyengélkedőkön való segítség is fontos, mert csak csapatban, közösségben, társdalomban képes az ember az itt felsorolt elvárásoknak megfelelni.

Szóval, ha jó belegondolunk akkor azért nem is olyan egyszerű nyihahának, vagy hin embernek lenni. Legalábbis a tényleges embernek akiből hiányzik a kazo ösztön, nem egyszerű.

Visszatérnék azonban a konkrét könyvhöz.

Tulajdonképpen kialakul a klasszikus Gulliver könyvek szerkezete.

Az egyik szerkezeti elem az, hogy az ember, akit Gulliver képvisel, észben viselkedésben, sőt külsőre is valahol középen van a jó okos nép és a buta, vad, logikátlan nép között. A „gulliver” könyvekben (mert több ilyen szerkezetű könyv van) a jók, a bölcsek tulajdonképpen eleinte maguk is bizonytalanok, h. az embert, (Gullivert) hová is sorolják.

De mint arról már szó volt, Gulliver akaratlanul éppen maga járatja le magát, vagyis az embert, azáltal hogy lelkesen, mintegy dicsérően mesél az emberről, az emberi társadalomról. Pontosabban a korabeli 1700-s Angliáról és Európáról Ezekből az egyébként reális leírásokból az derül ki a jó, bölcs nép számára, h. az ember végső soron mégis egy primitív, ostoba agresszív faj.  Ráadásul egyre gyakrabban derül ki, h. a vad buta nép, ez esetben a yehuk nagyon is hasonlóan viselkednek, mint az emberek, köztük Gulliver. És a történetekben van még egy vicces csavar, nevezetesen az, h Gulliver az ember, nem, vagy csak néha ismer magára, - persze az értelmes olvasó feltehetően érti miről van szó. Kérdés viszont: a nem éppen okos olvasó érti e? Gulliver bár néha szégyenkezik, soha nem jut el addig, h az emberi fajt ne tekintse művelt felsőbbrendű fajnak. Egyébként itt is eszünkbe juthat Voltaire – Candide c könyve.

Gulliver többek között mesél a bölcs, nyihaha házigazdának az emberi háborúkról és még sok mindenről. De mielőtt ezt kifejteném, nézzük meg legalábbis vázlatosan, hogy élnek a nyihahák, vagyis én az író hogyan képzelem el az ideális életet, azt az életet, amit jó lenne elérni. Amit jó lenne elérni, de kétséges, h az ember el tudja érni.  

Ahogy már mondtam, a nyihahák racionális erkölcsös, szenvedélyektől mentes lények.  Egyszerű jó kellemes életet élnek, nem is akarnak másmilyent. Amolyan egyszerű idilli falusi, természet-közeli életet élnek.  Nem azért mert nem tudnának komolyabb technikát kialakítani, hanem azért mert ez az élet, a boldog élet a céljuk. Nem is igénytelenségről van szó, inkább arról h. ez az élet számukra a boldog és legmagasabb rendű élet.  Eszünkbe juthatnak pl. az Amisok. Technikai, tárgyak iránti, anyagi dolgok iránti igényük szerényebb, viszont egyszerűbben boldogabban élnek.

A  józan, pragmatikus szenvedélymentes élet mellett a nyihahák valahogy különösebb tanítás nélkül is  érzik mi a helyes erkölcsös viselkedés,  - érzik-tudják mi az erkölcstelen helytelen, mindez valahogy a természetükben van nem okoz nekik problémát. Tudom, h Szathmáry barátom hin emberei nagyon is hasonlítanak a nyihahákra. Ezt nem rosszallóan mondtam, csak kénytelen voltam megjegyezni, de majd írótársam erről többet fog mondani.

A nyihaha fiatalokat elsősorban Mértékletességre, szorgalomra, ügyességre, tisztaságra, egészségre oktatják, ezek a legfőbb tantárgyak, na meg a sport. Fiuk, lányok oktatása között nincs különbség. A nyihaha gyerekek, fiatalok többnyire otthon a szüleik által, ill. a szüleik példáján keresztül sajátítják el a szükséges tudnivalókat.

A nyihahák évente egy mezőn népgyűlést rendeznek, itt beszélik meg a legfontosabb problémákat.

Az országgyűlésben kevés, de értelmes vita van.

Nagyon érdekes például a nyihaha házigazda és Gulliver beszélgetése.

kiderül, h. a hatalomra, uralkodásra, háborúra, törvényre, büntetésre, - nincs szó az ő nyelvükben.

Gulliver nagy nehezen elmagyarázza neki mi a háború, melyek a háború „okai”.

Legalább 50 háborús okot pontosabban háborús ürügyet felsorol,

többek között a vallásháborúk „okait”.  Aztán felsorolja a fegyvereket, és a háborúk borzalmait. Ráadásul én J. Swift nem ismerhettem a két legborzalmasabb háborút.

Itt jegyzem meg, h az 1720 években álmomban sem gondoltam, h. kétszáz évvel később sokkalta borzalmasabb világ, és ennyire szörnyű háborúk jönnek létre, mint amit nekem kellett átélnem. 

Visszatérve: a gazda arra jut, hogy ez emberi értelem nem igazi értelem. Szerinte, amit az ember értelemnek tart, az inkább csak valami ingerlő szerve az emberi természetnek, természetünknek, mely arra való, hogy eredeti bűneinket fokozza.

Ezután Gulliver a jogról az akkori angliai, európai jogról beszélt.

És tudjuk, hiszen belelátunk Kivaghy fejébe, h. sajnos a jog, és főleg az igazságszolgáltatás baromságai mind a mai napig érvényesek, ami nem csoda, mert a mai 2020-s igazságszolgáltatás, ahogy az 1700-s is, - a romai jogra, illetve az angolszász igazságszolgáltatásra alapul. Nemcsak a pártpolitika baromságai, de az igazságszolgáltatás baromságai is több száz évesek, vagyis alig van fejlődés e területeken. Megjegyzem már Morus kétszáz évvel korábban is hasonlókat ír az angol igazságszolgáltatásról. Szóval Gulliver elmondja h. évekig totojázó, (amitől eleve nem lehet igazságos), külön nyelvezetű, logikátlan akármi az emberi igazságszolgáltatás.  Amit pont azok nem értenek, akik érdekében történne, szóval pont az ügyfelek, nem értenek. Ezen kívül rendkívül korrupt, szubjektív, egyáltalán nem életszerű. Nem igazságot, hanem jogot szolgáltat, ami gyakran messze van az igazságtól, ill. az igazságosságtól. A fő baromsága az, amiről már szó volt, hogy évekig tartó fölösleges rituálékkal teleaggatott látszatokoskodó eljárások malmába kerül a kisember, akit az eredeti igazságtalanságon felül, még az adott jogi eljárás logikátlansága is sanyargatja. Természetesen így az igazságszolgáltatás csak részben nehézkesen és fölösleges lélekgyötrés mellett szolgáltat igazságot.

Aztán Gulliver beszámol a pénzről és a társadalmi egyenlőtlenségről, a gazdagság-szegénység igazságtalanságairól.

Aztán a szenvedélybetegségekről, alkoholizmusról, bűnözésről,

a hiúság vezérelt szórakozásról. Beszámol a bor illetve a tudatmosósítók imádatáról.

Persze mivel átlagos a saját rendszerét elfogadó ember, minderről nem kritikusan beszél.  Hanem úgy, mint szükséges, szinte természetes dolgokról.

Akaratlanul is kifejti, h a bűnözés (kártevés) nagyobb része a társadalmi egyenlőtlenségből ered.

Elmondja, h a miniszterelnök az alkalmatlanok közül kerül ki és általában hazudozik.

Többek között elmondja, h bár az emberek kapzsik harácsolnak, élvezeteket hajszolnak, de minél gazdagabb valaki annál boldogtalanabb, jellemzően a  depresszióba esik.

Szóval elmondja az emberre jellemző szinte összes értelmetlen önpusztító „baromságot”.

Természetesen mindez a nyihaha házigazdában, a bölcsben (és remélhetőleg a bölcs olvasóban) sokféle gondolatot vált ki.

Többek között, ahogy yehukban, az emberekben is működik az elkényeztetési aspektus. Vagyis hiába, harácsolnak, soha nem elégedettek, sőt a vágyaik a meglevőhez képest, mindig duplán növekednek.

Az emberek is, ahogy yehuk is már természetükbe kvázi genetikailag egy sor lelki zavartsággal küszködnek: a kapzsiság, irigység, stb., hiába adnak nekik elegendőt vagy annál is többet, a harcnak az agressziónak nincs vége.

Persze az elkényeztetési aspektus ennél összetettebb. Az önzőség, a rendkívüli érzékenység, sértődékenység éppen úgy benne van, mint a pökhendiség, mások lenézése, adott esetben átverése, leigázása.

Egyébként a nyihahák a megvetés helyett inkább szánakoztak az embereken és persze a yehukon is.

Végső soron megtörténik; a jó, (ez a nyihahák jelleme, élete társadalma), és rossz ez a yehuk illetve az emberek (jelleme, élete, társadalma) szembeállítása.

Részben tehát utópiáról, részben disztópiáról van szó, de ezt mondtam már.

 

Orwell:

Nem kötekedésképpen mondom, de én azért a nyihahák társadalmában is látok gyengeségeket, hibákat, ellentmondásokat.

Ahogy a többi utópiában leírt társadalomban is. Ha jól olvastam a nyihahák társadalma urakra és szolgákra oszlik, ez nekem nem tetszik. Sőt, nem értek vele egyet. Már az sem tetszik, ahogy a yehukkal bánnak, de ezt még értem. De ez az úr-szolga felosztás? Ez már Morusnál sem tetszett. Úgy látszik, mi britek nem tudunk ezen felemelkedni, nekünk ez a természetes. Pedig e nélkül, mármint az úr-szolga viszony megoldása nélkül nincs magasabb rendű társadalom.

Swift:

Oké, de azért ez nem amolyan lenéző kizsákmányoló szolgaság. Egyébként nyihaha országban igen csekélyek a társadalmi, hatalmi vagyoni különbségek. De valahogy azért ki kell alakulni a jobb tehetségesebb okosabb, hasznosabb, és a kevésbé jobb, tehetségesebb, okosabb, hasznosabb emberek megkülönböztetésének. Tulajdonképpen ez inkább amolyan munkaköri szolgaság. Na és azt se felejtsük el, h. vannak emberek, Ill. ez esetben bizonyos nyihahák, akik kifejezetten szeretnek szolgálni.

Orwell:

Azért ez mégsem ennyire egyszerű, ha benne van a közfelfogásba, ill. a rendszerbe az úr-szolga felosztás akkor az állandóan elfajul. Mi britek amúgy kedélyesen, a fél világot gyarmattá tettük, azaz szolgává tettük, miközben magunknak is azt hazudtuk, ez csak egy kis kultúraexport. Valójában felsőbbrendűnek hittük magunkat, és a felsőbbrendűnek sok mindenre joga van, legalábbis a saját elképzelése szerint. Egyébként ezt a szolgaság kérdés lekezelését, érzem Huxley barátom vonatkozásában is.  Egy kicsit mindenkinél. Én mint szocialista érzelmű ember azért nehezen lépek ezen túl.

Swift:

Rendben, de akkor, hogyan lehet megoldani, azt, h az egyik ember nem szeret tanulni, de nincs baja a takarítással, a másik ember pedig szeret tanulni, de utál takarítani?

Orwell:

Semmiképpen sem szolgálói státusszal. És miért is utál valaki takarítani, vagy bármilyen munkát végezni? Azért itt lelki torzulás is felfedezhető.

Egyébként más bajom is van ezzel a könyvvel és a többivel, amellett, h. remekműnek tartom őket.

Többek között bajom van ezzel az érzelemhiányos, szigorúan ésszerű jellemmel, ill. viselkedéssel. Mert az rendben van, h, a szeszélyes, hüleségre ösztönző dolgokat, cselekvéseket csökkenti az érzelemmentes ráció, de a boldogító dolgokat is lassan eltünteti. Mint pl. a művészetek. Vagy a szerelem. Tudom erre az a válasz; valamit valamiért. Egyébként is abban Kivaghy barátom véleményét osztom, h. maga a gondolkodás, az állati gondolkodást meghaladó magasabb rendű pl. beszéd alapú gondolkodás, sem jöhetett volna létre  érzelmek nélkül.

Tehát kétséges h. lehetséges e érzelmek nélküli ésszerűség.

Ami viszont engem ennél is jobban érdekel az a társadalmi rendszer.

Csináljunk egy kis rendet. A legtöbb könyvben, de a Gulliver könyvekben biztosan, a társadalmi rendszer, (pl. az intézményrendszer, stb.) csak másodlagos, az alkotó tagok pl. az emberek sokkal fontosabbak. Hiszen az alkotó tagok csinálják a rendszert. Morus én és néhányan azért másképp gondoljuk.

Egyrészt az alkotó tagok, pl. az emberek egy kisebb része valahogy a többségre nyomhatja (erőszakkal, sunyin) az általa preferált rendszert. De más kényszerítő tényezők is lehetnek. Tehát az emberek többsége valahogy, akaratán, tudatán kívül bekerül egy verembe, karámba, ami aztán fogva tartja, szabályozza. Ezért kell ezzel a veremmel, karámmal, azaz a rendszerrel foglalkozni. És egyszer talán a többség is tudatosan alakítja majd a saját rendszerét, de ne zárjuk ki ennek a lehetőségét.

Morus, Swift és sokan mások egyfajta demokratikus szocialista, vagy ideális kommunista rendszert vázolnak fel, ha nem is direkt, de indirekt.

Nem árt a társadalmi rendszereken elgondolkozni, nézzük csak:

Elméletileg lehetséges, h. Pénzen a kereskedelem szabályain keresztül szabályozzák a társadalmat, legalábbis jelentős részben. De csak elméletileg, mert az emberi döntéshozó mechanizmus, a társadalmi hierarchia mindenképp kialakul, vagy eleve fennáll.

Az ideális kommunizmusban nincs a pénznek jelentősége, tulajdonképpen a tagok önkontrollja és a mások iránti szolidaritása, vagyis az egyéni jóindulat szabályozza a társadalmat. De azért ez nem ennyire egyszerű. De mielőtt erre rátérnék, nézzük a továbbiakat. Amikor szinte minden szabályozva van, - van pénzszabályozás is, de az nem annyira jelentős.

Ennek is két formája lehet, elméletileg az is lehet, h. ezeket a szabályokat a közösség hozza. Eddig azonban ezeket a szabályokat egy szűk uralkodó kisebbség hozta, ezek kifejezetten diktatórikus rendszerek.

A diktatúra ellentéte a demokrácia, minél kevésbé diktatórikus egy rendszer, annál demokratikusabb, azonban van anarchikus kiskirályi diktatúra is. Visszatérve, mikor a közösség hozza a szabályokat, az demokratikus, és az is demokratikus, ha nincs szabályozás csak az önkontroll jóindulat szolidaritás szabályoz. Csakhogy ez utóbbi nem nagyon jellemző az emberre, és ha az emberek önzők, rosszindulatúak, akkor bizony a szabályozás nélküli világ átfordul olyan káoszba, amelybe az erős erőszakos, ravasz, érvényesül, ők hozzák a szabályokat, ez lesz az anarchikus kiskirályi diktatúra.

A pénz általi szabályozás, általában enyhe diktatúrával jár együtt, ugyanis a szabályok nem kötöttek, és nem egy kisebbség hozza őket rövid távra,  de azért a közösségi, ill. jóindulat hozta szabályozásnál diktatórikusabb. Diktatórikusabb, mert a diktatúra másik jellemzője: kevesek érdeke érvényesül, ill. aránytalan az elosztás, ill. nem a tehetséges, békés, hasznos tagok érvényesülnek.

A diktatúra ellentéte a demokrácia. Szóval fel kellett vázolnom az alapvető rendszereket (egyéni jóindulatra alapozott demokrácia, közös szabályozás általi demokrácia, uralkodói diktatúra, kiskirályi diktatúra, pénz általi szabályozás, ill. ezek valamilyen ötvözete), h lássuk egyáltalán, elméletileg milyen társadalmak jöhetnek létre. Sőt az uralkodói diktatúrának is legalább két fajtája és számos alfaja van.  Az egyik fajta az erőszakra épülő uralkodói diktatúra. A másik fajta, a manipulációra, vagyis átverésre és félelembetartásra alapuló uralkodói diktatúra. Mostanában ez a második a gyakoribb és erősebb. Veszélyesebb is, mert a jónép szinte önként fogadja el a diktatúrát. Ugyanakkor a diktatúra-demokrácia skála legalább harminc fokra osztható.

Eddig nagyjából ilyen társadalmi rendszerek alakulhattak ki.

Viszont mi utópiaszerzők a jövőről gondolkodunk, sokszor az ideális jövőről, de abból sem hagyhatjuk ki a társadalmi (politikai, gazdasági) rendszert.

Sok írótársam egyéni jóindulat által szabályozott ideális rendszerbe gondolkodik, vagyis szinte nem is szükséges rendszer, szabályozás, pénz egyebek, mert a tagok tudják mi a helyes, mi helytelen. Ennek egyik akadálya, h. az ember jellemileg nem ilyen, sőt ettől messze van. A másik probléma, h. hiába lenne jóindulatú valaki azért útmutatás (szabályozás) nélkül könnyen eltéved. Vagyis jóindulatúan is lehet pazarolni, lehet káros munkát végezni, és még sorolhatnám. Vagyis kell egy tudományra, statisztikára, társadalomtudományra alapozott logisztika, ill. szabályozás. Pl. hogy jelenleg melyek a hasznos munkák. Vagy hogyan kell takarékosan természettudatosan élni, stb.. Még azt is aláírom, h ez a szabályozás jó esetben nem szigorú büntető, hanem inkább magyarázó, de ez sem lehet határtalanul enyhe, megengedő.

Mindent összevetve szerintem a kétféle demokrácia közül, az egyéni jóindulatra alapozott demokrácia aligha lehetséges, ami talán-talán megvalósítható az a közös döntésre alapozott demokrácia.

Swift:

Köszönöm Orwell írótársam kimerítő, szó szerint kimerítő megjegyzését. Aminek az a lényege, hogy az emberek nem képesek olyan jók lenni, mint a nyihahák, de ezzel sok újat nem mondott mert én is ugyanezt mondom. Elismerem, ha egy könyv végső mondanivalója az, h „hát sajna ilyenek az emberek, nincs mit tenni” az nem sok. de………

De talán nem haszontalan, ha felsoroljuk; mi mindenben kellene még változni.

Akár azt is taníthatnánk, hogy valamiféle közös döntésre alapozott rendszert, vagyis demokráciát kellene létrehozni……., de sajnos nagyon kevés a remény. Azért annyi haszna van a könyvemnek, és írótársam könyveinek, h. az emberek naivabb hiszékenyebb felét, illetve a gyanakvókat meggyőzzük a szomorú valóságról. Megmutassuk, hogy komoly alapvető problémák vannak, amik alapvető változtatást igényelnek. Már az is előrelépés, ha az emberek kisebb része (jelenleg legalább a fele) lesz átverhető „Pangloss mester”. Illetve eredmény, ha kevesebben lesznek a bajokat, hazugságokat elfogadók, ezzel a bajokat, hazugságokat legalizáló megalkuvók.

Visszatérve a könyvemre, mármint az ideális, nyihaha ország leírására, a befejezés is a szokásos. Tulajdonképpen egy bizonytalan patthelyzet alakul ki a tekintetben, h az emberiség mennyire alantas népség, mindenesetre a fejlett házigazdák és Gulliver közös megegyezéssel elválnak.

Ennek is, ahogy minden emberi sorsnak válás a vége, hiszen a halál is egyfajta válás. Viszont az emlékezet mindig összeköt. És mi, az itt összegyűlt írók is elválunk nemsokára. Vagyis én itt és most befejezem a mondanivalóm.

Kivaghy:

Mint a könyv szerkesztőjének, valahogy le kellene zárnom ezt a vitát, tulajdonképpen nem is vita csak különböző szempontok felvetése. Szerintem a pozitív változáshoz mindkettő szükséges, az emberi jellem nemesedése is, és a társadalmi (politikai, gazdasági) rendszer átalakítása is. Persze a kettő, egyébként is kölcsönkapcsolatban van.

Bennem egyébként felvetődött egy másik gondolatsor, megoldási vonal. Első lépcsőben Madách jutott eszembe az Ember Tragédiája, - pontosabban a végső tanulság: Ember küzdj és bízva bízzál.

Az emberi természet, az emberi jellemgyengeség, megjavítóságáról van szó.  Milyen mértékű ez az általános emberi jellemgyengeség, és ha jelentős mértékű, akkor egyáltalán megjavítható? És ha megjavítható, akkor hogyan? Először is talán tisztázni kellene, hogyan képzeljük el az emberi életet.

Nézzük a hasonlatokat.

Az ember egy kellemes langyos tóban úszkálgató lény, akinek csak az lenne dolga, hogy lebegjen, fennmaradjon a víz színén, amihez kell némi erőfeszítés, de nem sok. Viszont az ember erre sem képes, ilyen-olyan esztelensége, szeszélyessége miatt inkább elsüllyed.

Vagy az élet az inkább egy áramló folyó, mely az embert a zuhatag felé sodorja, tehát kénytelen az árral szembe úszni. Ráadásul nemcsak a víz áramlik szembe, hanem kisebb-nagyobb problémadolgok is jönnek, ha nem vigyázol, orrba vágnak és sodornak a zuhatag felé.

Elnézve például a 21. század probléma halmazát, többek között a klímaválságot, inkább ez a hasonlat állja meg a helyét. Ha viszont így van, akkor az emberi jellemgyengeség kisebb, csak annyi h. nem bír megbirkózni a komoly nehézségekkel.  Ha ez a helyzet, akkor egyrészt a boldog kényelmes élet nem nagyon hozható létre, az embernek az életben maradáshoz, az elviselhető élethez is állandóan küzdeni kell. Talán nem árt, ha ezzel tisztában vagyunk.

De most időrendi sorrendben H. G. Wels írótársunk következik.